- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Az utóbbi években a magyar kerékpársport átment pár változáson. Az egyik ilyen az, hogy a Superior csapat országos utánpótlás hálózatot alkotott, ahonnan olyan srácok kerülnek ki, mint Takács Zsombor, európabajnok harmadik montiban, vagy kilencedik a cyclocross vébén. És hogy miért is fontos ez az információ? Mert amikor olyan ember tervezi a pályát, aki ilyen srácoknak az edzője, akkor ott kihívásokkal fogunk szembenézni. És ez van miattunk, értünk, és a sportért.
A kamaraerdei pálya a cyclocross-challenge-ben belül, és a magyar kupafutamok mellett (két külön sorozatról beszélünk), a legnehezebb pálya. Olyan akadályokkal, amelyekhez komoly kerékpárkezelési technika kell. És ez egy kiváló kezdet arra, hogy a versenyen elinduló gyerekek-felnőttek fejlődjenek. Az, hogy a magyar kerékpársport milyen állapotban van, rengeteg faktortól múlik, az anyagi helyzettől kezdve a versenyrendszeren át, az edzők minőségéig, és ezek amikor összeállnak, akkor születnek olyanok, mint a kamaraerdei verseny. Itt gyakorlatilag arra készítik fel a srácokat, hogy később a nemzetközi szinten is megállják a helyüket.
Nehéz, de ha ezen túljutnak, akkor elhihetjük, hogy később máshol is gond nélkül fognak tudni végigmenni. Ilyen körülmények között, nekünk, felnőtteknek versenyezni is egy élmény, mert ott van a mumus. Mi van, ha elrontok egy elemet, és ezen múlik a helyezésem? Folyamatosan élesnek kell lenni, jelen lenni, és koncentrálni. Őszinte boldogság számomra, hogy látom ezt a dolgot évről évre fejlődni, a srácok nőnek fel, némelyiknek még én voltam anno az edzője egy rövid ideig, amikor 10-12 évesek voltak, most meg már tinik. Valahogy így áll össze egy verseny, hogy beállunk a rajtba, tudjuk, hogy felkészültünk, ki-ki lehetőségeihez mérten, majd amikor eldurrantja a rajtot, maximum pulzuson kezdünk el körözni.
A rajt után dupla visszafordító, ami homokágyba megy bele, egyből leugrás, ha nem elég ügyes vagy erős az ember, hogy a homokágyon keresztül vágtasson. Aztán a hazai pályák közül az egyik leghosszabb emelkedő, aminek a végére az ember lába acélkeménnyé savasodik, és ebből maxpulzuson csőlátással bele a katlanba, ami egy meredek ráfordulós letörés. Nem hibázhatunk. Ha edzőként nézem a történéseket, ez a pálya az, amiben nem nagyon lehet pihenni, mert a max-pulzusos részeket egyből követik azok,
Miután túléltük a katlant, egyből egy eszméletlen meredek emelkedőn kell felfutnunk a bringával, és utána egy meredek gyökeresen le, ami egy leléptető után egyből kanyarodik, majd egy meredeken le, 90 fokos kanyar, és ugyanolyan meredeken fel. Igazából, itt nem is az a lényeg, hogy maguk a pályaelemek fel legyenek sorolva, hanem az, hogy milyen folyamatos igénybevétel és koncentrációt igénylő szakaszok váltogatják egymást.
És ez megy, a felnőtteknek egy órán keresztül. A felénél az ember vagy teljesen flowba jön, és elkezdi élvezni a dolgot, könnyebben mennek a kanyarok, meglesz a ritmus, vagy a fáradás miatt elkezd hibázgatni. Nekem egy ilyenen ment el egy helyezésem, érzésre. Amikor a negyedik körben egy akadályt valamiért máshogy akartam venni, mint előtte, rossz oldalra szálltam le a bringáról, kiestem a ritmusból, időt vesztettem, és utána nem tudtam egyből visszapattanni a bringára, hanem a rutin helyett agyalnom kellett, hogyan oldom meg a szituációt. Addig az ellenfelem szépen el is távolodott olyan messzeségbe, ahonnan már lábam sem lett volna visszaküzdeni magamat.
Az egyik nagy mumusom Márkus Jani, a konkurens magazin újságírója, és edző kollegám. A versenynek elején mindig egy kicsit erősebben tudok kezdeni, aztán szép lassan a konzisztens köreivel és erős alaptompjával bedarált. Tavaly az ob-n ugyanez történt, ami után jót beszélgettünk, hogy hogyan éltük meg a dolgot. Most volt annyi szerencsém, hogy az utolsó két körre még volt némi előnyöm, és plusz motivációt adott előle menekülni. Látta, hogy időről időre az akadályokon csökken a hátránya, de emiatt én is beleadtam mindent, hátha sikerül megtartani azt a 10-20 másodpercet, ami közöttünk van.
Az idő vészesen fogyott, a cél egyre közelebb került, és az utolsó körre abban a hangulatban mentem ki, hogyha nem követek el újabb technikai hibát, akkor ez meglehet. Gyakorlatilag a vége felé többet néztem hátra, mint előre. Még egy utolsó leugrás, még egy átfutás a homokágyon, újra felugrás a bringára, balos kanyar, és cél. 9 másodperc, ennyivel sikerült végül megelőznöm azt az ismerőst, aki évek óta minden versenyen, legyen az országúti vagy cyclocross, megvert. Fejlődtem, versengtünk, élveztük, adrenalin, dopamin, élmények, emlékek. Ezért csináljuk végül is ezt a sportot. A következő forduló 10/28 TÖRÖKBÁLINT Idén a következő helyszínekejn lesznek versenyek, amiről több információt a challange oldalán kaphattok.
