- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Azért mégsem Wellingtonig veszünk jegyet, elásnám magam szégyenemben, ha busszal érkeznék Új-Zéland fővárosába. Porirua éppen megfelel buszvégállomásnak. A Titahi-öbölben éjszakázunk, fantasztikus kilátással egy tudományos kísérleteket folytató szigetre, amelyet csak engedéllyel lehet megközelíteni. Tőlünk biztonságban vannak, engedéllyel sem jutna eszünkbe áthajózni, maximum meleg és száraz szállás miatt. Végül marad a sátor, a hideg, az eső, és a szél. Reggel hihetetlen frissen és fitten „szeljük” a városka utcáit, egyszer csak megáll mellettünk egy autó, majd egy maori hölgy szólít meg:
- Biztosan nehéz éjszakátok volt, nyugodtan ugorjatok be hozzánk egy fürdőre és egy reggelire. Itt lakom az utca végén, a 78-ban. Nekem mennem kell ugyan dolgozni, de a gyerekeim otthon vannak, majd segítenek.
Köpni, nyelni nem tudunk meglepetésünkben, megköszönni sem nagyon van időnk a váratlan felajánlást. Szabadkozva utasítjuk vissza a nagylelkű gesztust, pedig nagyon jól jönne a meleg fürdő. Egyáltalán miből gondolta hogy nehéz éjszakánk volt? A válaszhoz elég egymásra pillantanunk. Két kialvatlan, átázott, megfagyott, felmálházott szerencsétlent pillantott meg, szegénynek fogalma sem volt hogy önérzetes magyarokra akadt, akik nem tudnak mit kezdeni idegen emberek jóindulatával.
Délelőtt már Wellington külvárosában járunk, a forgalom sokkal barátságosabb, mint Aucklandben. Nem tart sokáig megtalálni a kikötőt sem, így rengeteg időnk van az éjszakai komp indulásáig. Gyönyörű fekvésű, kellően nagy, mégis abszolút élhető méretű fővárost képzeljünk el, zöldellő dombok ölelésében a Fitzroy-öböl partjainál. Hosszú parti sétányok, rengeteg zöld övezet, bosszantóan sok futó, de szerencsére kerékpárosokból sincs hiány. Az egy főre eső futók száma maximum egy sakktáblán lehet magasabb. Felkapaszkodunk a város tetején található botanikus kertbe, ahonnan káprázatos kilátás nyílik Wellingtonra. Szimpatikus, nem túl zsúfolt belváros, egyes utcákból western filmekre emlékeztető hangulat árad.
A parti sétányon üldögélve, egy víz alól felbukkanó madárra leszünk figyelmesek. Pingvin. Szinte tapsolunk az örömtől miközben próbáljuk lencsevégre kapni, de ugyanakkor figyelmeztető jel a frakkba bújt madár.
Állatkertben persze cuki jelenség egy pingvin, de saját élőhelyén látni, egyet jelent a Déli-sark közelségével. Basszus, hát ezért ilyen fagyos a szél napok óta!
A pingvin egyre népszerűbb lesz a sétálók körében, víz alá merül és eltűnik a bámészkodók szeme elől. Este újabb városnézésre indulunk, megismerkedünk Wellington fiatalos atmoszférájával, kellemes zsongásával. Rengeteg bár, étterem, kocsma, a szórakozóhelyek teraszai tele vendégekkel, ízig-vérig bulihangulat uralkodik. Szívünkbe zárjuk a várost egyetlen nap és éjszaka alatt. A komp várótermében újabb hihetetlen látvány fogad. Egy kimondottan idős házaspár mászkál talpig bőrruhában, kezükben sisakkal. Ráncaikat elnézve 70 felettiek lehetnek, de az igazi meglepetés a beszállásnál ér, amikor mindketten külön motoron gurulnak be a komp gyomrába. Minden tiszteletünk az övék. Viszlát Északi-sziget, irány a kutyakaka alsó része!
Hajnalban érkezünk Pictonba a Queen Charlotte fjordon át, ami fantasztikus látvány állítólag, de az éjszakai kompon ebből sajnos semmit nem érzékelünk. A kikötőbe érve kezdenek felszállni a hajnali ködfoltok, Picton épp csak ébredezik, ahogy megérkezünk a Déli-sziget kapujába. A Marlborough régióban vagyunk, amely kiemelt mezőgazdasági övezetnek számít, rengeteg kivivel, szőlővel, és – ki hitte volna – lélegzetelállító tájakkal. A térség borai talán még Magyarországon is felbukkannak egy-egy üzletben. A tájegység legalább annyira híres fjordjairól, mint boráról, minket is elsősorban a Marlborough fjordok látványa motivál. Végre napsütéses időben tekerünk a Queen Charlotte Drive-on, melyet magyarul szimplán „tömörgyönyör” elnevezéssel tudnék illetni.
Feldolgozhatatlanul gyorsan esünk egyik ámulatból a másikba, csipkedjük egymást, hogy nem álmodunk-e?
A girbegurba út minden kanyarja tartogat egy újabb csodát, szédítő kilátást a hegyekkel tagolt tengerre. Az eddigi túránk messze leggyönyörűbb részéhez értünk, nem mellesleg verőfényes napsütésben, szélcsendben élvezhetjük a fjordokat.
Ez a paradicsom. Nem én mondom, hanem egy helyi lakos, aki elkerekedett szánkat látva megáll mellettünk, majd rábök az egyik házra, és így szól.
– Az ott a házam, Isten hozott a hátsó kertben. Paradicsomi látvány ugye?
Szóhoz sem jutunk, hiszen a hátsó kertből éppen rájákat nézegetünk, ahogy méltóságteljesen szelik a kristálytiszta tengervizet. Mi sem akarjuk elhinni. Rájákat – és ki tudja milyen egyéb halakat - figyelhet a saját udvaráról, ha úgy tartja kedve. Egyenlőség. Ez a szó jut eszembe, meg még az is, hogy ez a szó mekkora hülyeség!? Mi is kiváltságosnak érezzük magunkat, hogy részesei lehetünk ennek a csodának, de ez az ember nap mint nap itt ébred fel. Majd írok az Úrnak, hogy hiba van a rendszerben, valamit elronthatott a teremtés finomhangolásakor, itt érezhetően túltekerte a potmétereket.
Képtelenek vagyunk magunkhoz térni, a természet tömény esszenciáját kapjuk nagy adagokban. Útközben két DOC kempinget is fájó szívvel hagyunk magunk mögött, de
nem táborozhatunk le minden csodánál, úgy egy élet is kevés lenne a Déli-szigetre.
Havelock után az út elkanyarodik a partoktól, leesett állainkat visszaillesztve próbálunk a tekerésre koncentrálni. Innen a 6-os főúton megyünk tovább a Pelorus folyó mentén. A forgalom érezhetően nagyobb, mint a fjordok közt kanyargó aszfaltspagettin, de így is nyugodtan tudunk beszélgetni út közben. A Déli-sziget területe több mint másfélszerese hazánkénak, de mindössze tizedannyi lakossal büszkélkedhet. Matekból felmentettek kedvéért ez olyan, mintha Magyarország és Horvátország területén összesen egymillió ember élne. Így már érthetőbb a 6-os főúton egymás mellett bicikliző beszélgető páros, ugye? Kicsit árnyalja ugyan az idilli képet a rengeteg turista, de így is merem ajánlani bárkinek, aki hozzám hasonlóan nem rajong a csoportokban hömpölygő emberhordákért az utakon, bevásárlóközpontokban, főtereken, strandokon.
Nyugi van. Az érzés megfizethetetlen. Canvastown egy régi aranyásó település volt, mára már a kempinget sem találjuk. Élvezzük ugyan a Mount Richmond Természetvédelmi Park elhagyatottságát, de civilizációhoz szokott beleink élelemszerzésre szólítanak. Pelorus Bridge tájvédelmi parkja nyújt némi gyógyírt puhány, boltokhoz szokott testünknek. A helyi kempingben van információs iroda, büfé, fagyizó, és még alapvető élelmiszereket is árulnak, melyek kedvünk szerint süthetők vagy mikrózhatók a közös konyhában. Fenséges kauri fák ölelésében, a Pelorus folyó völgyében töltjük az éjszakát.
Pálmafákból sincs hiány, Új-Zéland napsütötte régiójához van szerencsénk, végre az időjárás is kegyeibe fogad minket. Tökéletes, már-már idilli körülményeinket egyetlen apróság nehezíti – a rengeteg szúnyog, amit errefelé „sandfly”-nak hívnak. Kinga már északon is panaszkodott szúnyogokra, én viszont most találkozom először a kellemetlen vérszívókkal. Kisebbek a nálunk élő szúnyogoknál, más az alakjuk, és sajnos azokkal ellentétben szeretik az én véremet is, ráadásul csípésük sokkal fájdalmasabb, megdagad és képes napokig viszketni. Na, ők nem hiányoztak a képeslapon is túl giccsesnek ható, pisztránghorgászok legmerészebb álmaiban alakot öltő folyó aurájából.
Műlegyes horgász lévén sírhatnékom támad az azúrkék, rohanó víz látványától, de a sandfly sereg veszett támadásai menekülésre késztetnek. Másnap mindketten vakarózva pakoljuk össze a cuccokat. Viszkető végtagjainkkal tekerünk továbbra is a 6-os úton, amely az egész sziget nyugati oldalának egyetlen főútja. Nem autópálya - az egyáltalán nincs a Déli-szigeten – hanem egyszámjegyű út. Ezen kívül van még az 1-es főút a keleti oldalon, valamint a 7-es és 8-as főutak, amelyek északon és délen kötik össze a partvidékeket. Ennyi. Összesen négy főútvonal hálózza be a Magyarországnál másfélszer nagyobb szigetet. A népsűrűség kifejezés talán nagyképűen hatna ezen a vidéken, de a szúnyogsűrűség legalább 10 számjegyű értéket sejtet.
A mai nap sem a tömegfóbiám kezelésével telik, sokkal inkább a meredekebbnél meredekebb dombok leküzdésével. Itt nem törődtek az útmérnökök olyan apróságokkal, mint a lejtésszint csökkentése, szerpentinek kiépítése, egyszerűen a domborzati viszonyokhoz alkalmazkodtak.
20%-os emelkedőkből sokat találhatunk, de előfordul 30%-nál meredekebb út. A világ legmeredekebb utcája is Új-Zélandon található, a Baldwin Street Dunedin városában 35% dőlésszöggel teszi próbára az arra járók mászóképességét.
Dunedin sajnos elérhetetlen messzeségben van a sziget dél-keleti sarkában, talán a 90 napos túrával lett volna esélyünk... Maradjunk csak a napsütötte északi vidéken, ahol a lakatlan részekhez képest egy kimondottan forgalmas, lüktető város fogad minket – Nelson.
Új-Zéland földrajzi középpontjában alapították az ország 2. legrégebbi települését 1841-ben, nevét a híres admirálisról kapta. A trafalgari hősről nevezték el az egész régiót, illetve a tavairól híres nemzeti parkot is. Furcsa ismét sétálóutcát látni, nagyáruházban vásárolni, ráadásul Nelson nagyon előkelő, patinás – igazi ékszerdoboz. Kézművesek és képzőművészek népesítik be a várost, igazi bohémélet színtere az éjszakai Nelson. Csoda hogy ezer szállal kötődik a Gyűrűk Ura trilógiához? Kellékek sokasága készült az itteni műhelyekben, a stáb nagy része is a városban szállt meg forgatások idején, de a helyiek egyértelműen Jens Hansen aranyművesre a legbüszkébbek a világhírű filmek óta, hiszen ő készítette a nagyon nagy Ő-t, az Egy Gyűrűt. Csináltattak is mindjárt 50 darabot belőle a mesterrel, hátha elvesztenének néhányat a forgatás alatt. Aki tökéletes replikára vágyna, vagy szimplán lusta megkeresni egyet, az ötszáz lehetséges forgatási helyszín egyikén, annak ajánlom Jens Hansen műhelyét Nelsonban, természetesen a Trafalgar téren. Hangulatos utcák, galériák, kávéházak, igazi művészlelkeknek való város, tele élettel és energiával. Különleges kisugárzása egy hátsó defektben is megmutatkozik, szeretném hinni, hogy semmi köze a gyűrű hatalmához...
Belsőcsere után érzékeny búcsút veszünk Nelsontól, sajnos az itteni árakat nem a szegény vándorokhoz szabták. Egy újabb tengerparti sátorozás után, válaszút elé állít minket a Déli-sziget szegényes úthálózata. Errefelé nincsenek EU-s támogatások? Az uralkodó mégiscsak egy angol királynő! Oké, Brüsszel messze van, de nem hiszem el, hogy nincsenek kormányközeli útépítő cégek, amelyek busás haszonnal aszfaltozhatnák le Középfölde Nemzeti Parkjait?! Mennyit kaszálhatna itt a Magyar Építők Zrt., vagy a Duna Aszfalt Kft.?!
Az elmúlt hetek alapján egyértelműen látszik, hogy nem juthatunk olyan mélyen délre, amennyire eredetileg szerettünk volna. A sziget észak-nyugati területét szinte teljes egészében a Kahurangi Nemzeti Park alkotja, természetesen utak nélkül. Gyalogtúrázók paradicsoma ez, a többi 12 nemzeti parkkal együtt, amelyek nagy része ugyancsak két lábon barangolható. Léteznek persze kiépített kerékpárutak, sőt, az ilyen területeken vannak a legizgalmasabb MTB, és túraútvonalak, de felpakolt biciklikkel ezek nagy része leküzdhetetlen nehézségű. Mindenesetre ez az a weboldal ahol mindenki kedvére válogathat Új-Zéland irigylésreméltóan sokszínű biciklis útjai közül.
Merjünk álmodni! Úthiányból fakadó problémánk beszorozva az időhiánnyal – komoly fejtörést okoz. Nagyon szeretnénk megnézni a Farewell Spit nevű homokzátonyt a sziget legészakabbi pontján. A szűk földnyelv homokdűnéi 25km hosszan nyúlnak be a tengerbe, további 6km pedig a víz alatt folytatódik. Ez a több mint 30 kilométeres nyúlvány sajnos rendszeresen problémát okoz a bálnák vonulásában, évről évre rengeteg partra vetődött emlős végzi a homokzátonyokon. Számunkra egyetlen gond van a földnyelv elhelyezkedésével, túl messze van. 150 kilométer talán nem olyan félelmetes táv, de az Egy Gyűrű országában sajnos útból is egy van. Az Egy Út tehát 300 kilométeres kitérőt jelentene, hogy visszatérhessünk kiindulási pontunkhoz a jó öreg 6-os főútra. Említettem, hogy közben van egy 15 km-es kaptató a Takaka nevű dombra? Igen, azt is kétszer kell megmászni, ha szeretnénk visszajönni. Min gondolkodunk még Kinga? Irány a Farewell Spit!