A Bükk-fennsík felfedezése

Útvonal: Bánkút – Olasz-kapu – Nagymező – Háromkő – Nagymező – Bánkút

Hazánk egyik síközpontjából, Bánkútról indulunk felfedezni a Bükk-fennsíkot. Autóval könnyen megközelíthető (bár az utak rossz állapotban vannak), és ingyenes parkolási lehetőség is adott. A téli szezonon kívül egyelőre nem túlságosan jó a turisták kiszolgálására.

Bánkút
A Bükk második legmagasabb pontja, a Bálvány (956 tszf.) alatt található síközpont. Nem alkot zárt települést, állandó lakosa nincs. Nevét a Bán-patak forrásáról kapta. Az 2000-es évek elejéig a terület a magyar télisport fellegvárának számított, de utána a fejlesztések elmaradása és a nemzeti park szigorú rendeletei miatt nem tudta tovább ezt a szerepkört betölteni.

Két kerékre váltva indulunk el a régi betonúton, a műúttól elfele. Nagyjából egy kilométert sem kell ezen haladnunk, mikor jobb kézre dózer leágazással ráfordulunk a piros kerékpárosjelzésre, amit egészen Olasz-kapuig követni fogunk. A kavicsos, néhol terméskővel megerősített úton haladva magunkba szippanthatjuk a hegység csodálatos légkörét és hangulatát anélkül, hogy vért izzadnánk egy-egy mászás közben.

Néhány, utunkba kerülő kisebb emelkedők legyűrésével érünk a fennsíkon keresztül haladó régi betonúthoz, néhány száz méterre Olasz-kaputól, így ennek megtekintéséhez pici kitérővel jobbra kell gurulnunk. A nem túl nagy sziklafalak között a nyári forróságban is érezhetően hűvösebb van, így érdemes itt tartani egy rövid szünetet, és energiával feltölteni magunk.

Olasz-kapu
Thurzó Gáspár irányításával 18 olasz hadifogoly vágta át a sziklagerincet 1918-ban, hogy utat nyissanak egy kisvasútvonal építéséhez. A sziklafalban emléktábla örökíti meg a verejtékes munkát. A vasútvonal 1940 környékén szűnt meg, jelenleg egy erdőgazdasági műút köti össze Szilvásváradot a Bükk-fennsíkkal.

Ezt követően visszatérünk a dózerút és betonút kereszteződéséhez. A betonutat követve indulunk tovább, egyre közeledve a Bükk egyik jelképe, Nagymező felé. A táj egyre jobban kiszélesedik, rétek, mezők és víznyelők tarkítják. Az út minősége ma már kifejezetten a mountain bike használatot részesíti előnyben, mert az idő vasfoga, és a karbantartás hiánya erősen meglátszik rajta.

Jó pár kanyar után érjük el a romos BNP Őrházat, melyet most suhanva hagyunk magunk mögött, és haladunk tovább. A háztól nagyjából 2 km-re jobb kézre indul el egy földút, a kereszteződésben még zöld háromszögjelzéssel, de ez röviddel a kereszteződés után letér az útról. A jelzetlen úton komótosan tudunk egyre magasabbra tekerni, ahonnan csodálatos rálátás nyílik Nagymezőre, csak a fák lombozata nagy részben eltakarja azt.

Kisebb földutakat érintve, mindig balra tartva haladva, a betonúttól nagyjából 3 km-re érjük el a zöld háromszögjelzést (mely eddig a hegyoldalban kúszott szinte párhuzamosan velünk). Ezen balra tartva pár száz méter megtételével jutunk ki a hegység egyik legmagasabb pontjára, Háromkőre. A hatalmas sziklafal tetejéről jó idő esetében az Alföldig látni. (Fokozott óvatossággal legyünk ezen a helyen, hisz kiemelt természetvédelmi helynek számít, így ha például tavasszal szalagokkal lezárt területeket találunk itt, ne másszunk át!)

Ennél alkalmasabb helyet nem is találhatunk egy hosszabb pihenésre. A fűben heverészve, a lábunk előtt elterülő fantasztikus tájat nézve minden falat, minden korty és minden perc negédes.

Azért figyeljük az órát is. Újra nyeregbe pattanva guruljunk vissza a zöld háromszögjelzésen, majd lefele indulva a kék sávjelzésbe csatlakozva tekerjünk míg nem érünk ki az Olasz-kapu felöl érkező betonútra. Itt jobbra fordulunk és a BNP Őrházig ismét megtekerjük az aznap már bejárt utat, de most a háznál balra fordulva folytatjuk utunk.

Innen két perc alatt tekerünk el Nagymező széléig, mely ámulatba ejtő látványával lassításra késztet minden idelátogatót. A hatalmas, magányosan ácsorgó boróka bokrokkal és bükkökkel színes mezőn elszórtan víznyelőktől hullámos a táj.

Nagymező
Hazai viszonylatban egyedülállóan, 900 méter feletti magasságban terül el, a hegyek övezte Bükk-fennsík központi része. Régen fás terület volt, azonban a XVIII. század második felében kezdődő erdőirtások miatt mára már csak egy-egy magányosan álló idős faóriás emlékezik az egykori bükkösről. Figyelemreméltóak a geológiai formái is: felszínét víznyelők szabdalják, melyeket a helyiek töbröknek (tebreknek) neveznek. A töbrökben összegyűlt víz a hegység belsejében földalatti járatokban utat törve magának az alacsonyabban fekvő forrásokból tör felszínre. A helyi mikroklíma a geológiai viszonyoknak megfelelően elég hűvös, a víznyelők alján nyáron sem ritka a 0 fok körüli hőmérséklet. A felszín nyitottsága miatt szinte állandó légáramlás tapasztalható.

Egy hármas elágazásba érve az útjelző táblákat követve Bánkútnak, balra fordulunk, és lassan elbúcsúzunk eme csodálatos tájtól. A következő kereszteződésben ismét balra tartunk, mely út már a kiindulási pontunkhoz vezet vissza minket.