- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
A két kiváló extrém sízővel korábban volt alkalmunk hosszabban beszélgetni, ezért ahelyett, hogy pusztán belinkelnénk a videót, bemutatjuk nektek őket, és az utat, amely a filmig vezetett. Érdemes elolvasni, mert sok többletinformációt ad a filmben elmondottakhoz. A cikk alján pedig ne hagyjátok ki magát a filmet, mert az Eiger nyugati falát viszonylag ritkán síelik :)
Az osztrák Eva Walkner alpesi sízőként kezdte, generációja egyik nagy tehetségének tartották. Ismerve az osztrákok eredményeit alpesi síben, elég komoly jövő várt rá. 18 évesen már debütálhatott a világkupában. Az Európa-kupában elért sikerek után viszont sorozatosan lesérült, és 23 évesen búcsút kellett mondania a versenyszerű alpesi síelésnek. Úgy érezte, itt a világ vége.
Sokáig hegyet sem akart látni. Sportújságírást tanult, de nem igazán találta a helyét. Aztán az élet úgy hozta, hogy kollégákkal kipróbálta a freeride-ot, és azonnal beleszeretett. 2010-ben sikerült kvalifikálnia magát a Freeride World Tourra, az extrém sízők és snowboardosok világbajnoki sorozatába. Első győzelmét 2012-ben szerezte, és abban az évben második lett a sorozatban. A következő szezon első versenyén azonban súlyos térdszalagszakadást szenvedett (ez már a harmadik volt), és a komplikációk miatt két teljes telet kényszerült kihagyni. Visszatérése azonban parádésra sikerült, ugyanis 2015-ben és 2016-ban is a sorozatot megnyerve világbajnoki címet szerzett, és a következő két szezont is a bajnokság második helyén zárta. Ekkor már inkább filmes projektjére szeretett volna koncentrálni, ezért visszavonult az aktív versenyzéstől.
Depresszió: a lélek alattomos betegsége
Az amerikai Jackie Paaso, bár más szakágból érkezett, hasonló célokkal kezdte sportpályafutását. Buckasízőként kezdte, és pont akkoriban, amikor a mogul sízés bekerült a téli olimpia programjába. Jackie-t már akkor is az álmai hajtották előre, és ő nem kicsit álmodott: olimpiai bajnok akart lenni.
A legjobb úton haladt, miután az észak-amerikai Nor-Am kupában több versenyen is megelőzött olyan buckasízőket, akik később évekig meghatározó nevek voltak a mogul sízésben.
Az élet azonban úgy hozta, hogy szüleinek nem sikerült előteremteniük a folytatáshoz szükséges pénzügyi forrásokat ( a versenyekre utazgatás igencsak költséges játék), Jackie pedig óriási nyomást és némi bűntudatot érzett amiatt, hogy a szülei mekkora áldozatokat vállalnak azért, hogy ő az álmáért küzdhessen. Ezt az álmot végül fel kellett adnia. Miután nem került be az amerikai olimpiai válogatottba, abbahagyta a főiskolát is.
Ekkor összeomlott körülötte a világ, nem tudta, merre tovább. A gondot még egy szerelmi csalódás is tetézte, és ez együtt már sok volt neki.
Bevett egy doboz nyugtatót.
Szerencsére ex-barátja megtalálta, így időben kórházba került, hogy komolyabb fizikai következmények nélkül megússza.
Az útkeresése ezután is folytatódott, de a súlyos depresszió állandó társa volt. Többféle munkát elvállalt a síoktatástól a felszolgálásig, mígnem barátok révén ő is rátalált a freeride-ra. Két évvel az öngyilkossági kísérlete után, 2006-ban a barátai unszolására benevezett első big mountain freeride versenyére Kirkwoodban, ahol kölcsön sílécekkel indult – és bukott. De rátalált végre valamire, ami tetszett neki. Elkezdett az extrém sível foglalkozni, és szép lassan nevet vívott ki magának a sportágban.
Hiába azonban a látszólag gondtalan élet, a depresszió vele maradt. Nehezen tudta túltenni magát a freeride közben életüket vesztő barátai halálán. Sosem érezte magát komfortosan abban a profi sportolói helyzetben, hogy kifelé mindig „vetíteni” kell. A sikerességet, a boldogságot, hogy az ember mennyire „cool”, ahogy az amerikaiak előszeretettel fogalmaznak. Semmi sem állt tőle távolabb, mint az önfényezés és önpromóció. Amit pedig valójában érzett, az még ennél is távolabb volt mindettől. Egyszerűen utálta az életét.
2009-ben aztán megtudta, hogy az édesanyja rákos. Egy hazalátogatás alkalmával megint bevett egy doboz nyugtatót. Ezúttal is inkább segélykiáltás volt ez, azonnal szólt a szüleinek, akik kórházba vitték. Ezután beutaltatta magát egy pszichiátriára, tudta, hogy komolyabb segítségre van szüksége. Az orvos azonban azt tanácsolta neki, hogy hagyja abba a síelést, mert az túl veszélyes. Pedig az volt az egyetlen örömforrása. Az édesanyja egy hét után kivette az intézetből és hazavitte magukhoz.
Hónapok teltek el, Jackie ismét síelni kezdett és a fekete függöny lassan felemelkedni látszott. Rájött, hogy a sízés az, ami értelmet ad az életének.
Még azon a télen visszament a kaliforniai Lake Tahoe-ba, ahol kedvére síelhetett. 2010 márciusában a Freeride World Tour egyik állomását ott rendezték, Squaw Valley-ben, és a versenyzők közül többen Jackie lakásában szálltak meg. Addig rágták a fülét, amíg Jackie megkérte a sorozat promóterét, hogy adjon neki egy szabadkártyát a versenyre. Hosszas győzködés után Nicholas Hale-Woods belement.
Jackie elindult első FWT versenyén, és egy gigantikus sziklaugrással megnyerte azt. Egy csapásra ismertté vált nemzetközileg is. Talált egy másik terapeutát, szépen lassan leállt az antidepresszánsok szedéséről, és rengeteget beszélgetett az édesanyjával, aki szerint Jackie gyakorlatilag magát húzta ki a gödörből. A legfontosabb szerepe ebben annak volt, hogy a freeride-ban megtalálta végre önmagát, a célt, amiért küzdhet: lesiklani meredek hegyoldalakon, sziklákon ugorva, minél gyorsabban. Mindent vagy semmit alapon. Ráadásul, a sorozatnak köszönhetően társra is talált: a szintén világbajnok svéd Reine Barkered a férje.
Az elmúlt nyolc évben Jackie öt alkalommal nyert versenyt a sorozatban, és végzett az összesítésben is második helyen, Eva Walkner mögött. A világbajnoki cím megszerzése nem jött össze, ugyanakkor győzött a legnagyobb presztízsű, legendás Verbier Xtreme versenyen. Depressziójáról csak nemrégiben beszélt először, de reméli, hogy ezzel másoknak is fogódzót adhat, hogy a saját helyzetükből találjanak kiutat. A filmet, amelynek ők maguk a producerei is, ezért készítették ennyire személyesre. Hogy megmutathassák, az álmok mindig átalakulhatnak.
Szeretnék, ha nem azért ismernék el őket, mert nők, vagy mert milyen jól néznek ki, hanem pusztán a sportteljesítményük miatt. Ha arról jegyeznék meg, hogy milyen nagyszerű vonalat síeltek meg, és nem arról, milyen jól mutatnak valamelyik fényképen. A filmet sem azzal a céllal készítették, hogy legyen egy újabb „csajos” freeride film. Fontosnak tartják, hogy a lányokat hogyan prezentálják az ilyen filmekben, de alapvetően nem szeretik, hogy ha szélesen elválasztják a lányokat a fiúktól. Ők sem másik lányokra néznek fel, hanem azokra, akik jó síelnek, függetlenül attól, hogy fiúk vagy lányok.
Az Evolution of Dreams nem egy szokványos freeride film, hanem két nagyszerű sportember portréja, akik a hegyekben találták meg a lelki békéjüket, és ott tudnak igazán kiteljesedni.
Az is kiderül belőle, hogy fel lehet-e készülni az Eiger megsíelésére két hónap alatt egy keresztszalag-szakadás után. Jó szórakozást hozzá!
