Molnar Ski

„Kedves Art! A 195-ös léc kiváló, jobban is szeretem, mint a 185-öset. Bár a 185-ös is nagyon jó, különösen a tavaszi síeléshez! Ezer köszönet: Robert Redford.”

Az idézett baráti sorokat 1976-ban írta kedvenc sílécei tervezőjének a híres amerikai filmsztár. Hogy ki is a levél címzettje? Az Amerikában élő Molnár Árpád, az 1973-1983 között működő Molnar Ski vállalat alapítója, aki a világon elsőként alkotott teljes egészében műanyagból gyártott léceket. Ez volt a híres Toni Sailer sílécek megtervezése után a harmadik találmánya, első szabadalma – és egyben a Molnar sívállalat sikertörténetének alapja.

Molnár Árpád Székesfehérváron született és nevelkedett.
Mivel a kommunista rendszer megakadályozta továbbtanulását, szerszámkészítő szakmát tanult ki egy gépipari technikumban. Az 1956-os forradalom idején a székesfehérvári Vadásztölténygyárban dolgozott – ahol a szerszámkészítők voltak az elsők, akik letették a munkát. November 2-án a gyár ideiglenes munkástanácsa a fegyveres őrség tagjává nevezte ki, így azok között volt, akiket a forradalom leverése után egy lista alapján kerestek. Barátja figyelmeztetésére nem maradt más választása, mint menekülni. 1957-ben telepedett le és kezdett dolgozni Montrealban.

Kép forrása: Endrődi Judit

Molnár Árpád saját tervezésű „Molnar Prismatic” sílécével (fotó: Endrődi Judit)

Második munkahelye élen járt az üvegszállal erősített műanyaggyártásban (fibreglass-reinforced plastic). A vállalat osztrák megrendelésre sílécgyártással kezdett foglalkozni és 1959-ben bemutatták az első, Toni Sailer (1956-ban háromszoros olimpiai bajnok) nevével híressé vált síléceket Molnár Árpád (Art Molnar) tervezésében. A korábban népszerű szendvics szerkezet (két fémlap közé helyezett famag) helyett az ún. „torsion box" konstrukciót alkalmazta. Elsőként használta a sígyártásban a habosított műanyagot, amelyet epoxigyantával benedvesített üveggyapotba „burkolt” és ez alkotta ezt a bizonyos „torsion box"-ot. Ennek nagy előnye volt, hogy mivel nem voltak másodrendű ragasztási felületek a tetején és az alján (szemben a szendvics formával), amik a terhelés során engedni kezdtek volna, így nagy lett a léc torziós keménysége és flexibilitása. Ez a léc volt az első, teljes egészében műanyagból készült síléc a világon.

Molnar Ski
1963-ban ezt egy könnyebben gyártható modellé fejlesztette tovább (és valójában Toni Sailer síléc néven végül ez a második generációs modell került tömeggyártásba) visszatérve a szendvics formához. A síléc belső magja egy egymástól légcsatornákkal elválasztott, bordás szerkezeten alapult, keresztmetszete leginkább egy nagy hullámpapírra emlékeztetett. A benedvesített üveggyapotot fűtött formába tette és pillanatok alatt elkészült a műanyag hullámlemez. Ez a kialakítás extrém könnyűvé tette a lécet. A léceket a GM Plastic vállalat kezdte legyártani Granbyben.

Molnár Árpád 1967-től 1971-ig a K2-nak dolgozott Washington államban, 1971-ben a Lange gyár meghívására családjával a coloradói Boulderbe költözött, ahol részt vett az első Lange sí megalkotásában is, majd 1973-tól elindította saját vállalatát Molnar Ski néven, Boulderben. A Molnar sílécek prototípusait saját garázsában, kézzel gyártotta le, azokat tesztelve a közönség körében. A kedvező visszajelzéseken felbuzdulva egy kis üzemrészben elkezdték gyártani a léceket egyszerű gépekkel – évente pár százat. A vállalkozást később Bill Moog (Moog Inc.) is támogatta anyagilag, a Molnar síléceket ugyanis fantasztikusnak tartotta. Kis üzemüket hamarosan bővíteni tudták, új gépeket vettek és eljutottak az évi 25-30.000 darabos sorozatgyártásig.

A Prismatic sílécet a legjobb szabadidős sílécekként tartották számon
Mindemellett neves versenyzők (köztük Rosie Fortna és Jean Killy francia olimpiai bajnok) is elismeréssel nyilatkoztak róluk. Szerkezete egyedülálló és rendkívül innovatív volt. Két, összeragasztott hullámzó alkatrészt adta a síléc belsejét – ennek hatszögletes keresztmetszete egy prizmára emlékeztet. Ezzel a struktúrával elérte, hogy a síléc belső részében csak az összeillesztésnél, vagyis középen, és ne annak alsó és felső felületén legyen másodrendű ragasztás, aminek mentén a léc nyomás hatására könnyebben elrepedne, vagy eltorzulna (mint a korábbi szendvics szerkezetű, famagos sílécek esetében).

A prizmatikus kialakításnak köszönhetően a síléc kanyarodáskor – amikor a lejtő irányában való elhajlás egy rugalmas síléc esetében bekövetkezik – egy-két fokig még könnyen hajlott. A Molnar Prismatic sí tehát puha, rugalmas sílécnek számított, ám az erősebb kanyaroknál és nagyobb sebességnél, amikor is nagyobb nyomás éri a lécet, ezek a hatszög alakú oldalak pár fok rugalmasság után már megkeményedtek és nagyobb torziós merevséget eredményeztek.

Kép forrása: Endrődi Judit

Ennek, valamint oldal irányú rugalmasságának köszönhetően volt alkalmas a léc egyszerre amatőröknek („It was forgiving for beginners”) és profibb síelőknek, műlesikláshoz és óriás műlesikláshoz, porhóban, vagy nedves, jeges hóban egyaránt. „Tizenöt évet töltöttem a világ vezető síléceinek fejlesztésével, megismerve a lécek teljesítményhatárait… Az áttörést végül a Prizma koncepció jelentette.”

Sikeréről a legnagyobb símagazinok (mint pl. a Ski és a Skiing Magazin) rendszeresen cikkeztek és a szabadalom bejárta a világot Amerikától, Japánon és Európán át egészen Ausztráliáig. Síléceit az USA tizenhárom tagállamának több mint százhúsz városában árulták különböző sportszaküzletek.

Paul Newman és Robert Redford
Mi sem bizonyítja jobban a Molnar sínek használói közötti népszerűségét, mint például Terry Fisher üzletember beszámoló sorai: „Art, el sem tudom mondani, mekkora izgalmat okozott a síléced a dolgozóim és a vevők körében! Mondanom sem kell, hogy minden lécedet eladtam, pillanatok alatt elment újabb 40-50 pár. Semmi kétségem a felől, hogy a síléced a jövő síléce és ezt a következő év is bizonyítja majd. (1974. december 15.)”

Kép forrása: Endrődi Judit

Az IBM, vagy a Subaru gyár akkori igazgatói éppúgy lelkes és mindennapos használói voltak a Molnar síléceknek, mint a Coloradóban szabadidejét síeléssel töltő Paul Newman és Robert Redford.

Utóbbiakra Molnár Árpád a következő történettel emlékezik: „Köztudott, hogy Redford és Paul Newman jóbarátok voltak. Egyszer Redford viccből egy Porshet ajándékozott Paulnak, ami présgépekkel ronccsá lett összenyomva és azt Paul háza elé szállíttatta... Erre Paul Newman, mivel tudta, hogy Redford mennyire szereti a Molnár sílécet, megkért, hogy tudnék-e egy sílécet készíteni és elrontani azt tréfából, amennyire csak lehet, hogy ne lehessen rendesen síelni vele. Elkészítettem egy sílécet, aminek a lukacsos magjába higanyt öntöttem, ami a síléc mozgási irányát követve előre-hátra vándorolt a léc belsejében – ezzel némi kellemetlenséget okozva. Elküldtem neki, de mondtam, hogy felelősséget nem vállalok a következményekért. Odaadta Paul Robertnek, persze bevallotta a turpisságot. Az ajándékot Redford a síklubjának kandallója fölé helyezte el, mint a világ első és egyetlen „higanymagos sílécét”.”

Bár ma már nem gyártják a Molnar síléceket, kétségtelen, hogy nemcsak a sígyártás történetének mérföldköve, de magyar büszkeségünk is. Bizonyítéka annak, hogy ha az ember nem adja fel álmait - mégha a történelmi körülmények tragikusan alakulnak is -, kreativitása és kitartása nyomán maradandót alkothat hétköznapi embereknek, világhírességeknek, és saját nemzetének.