- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
A sísport gyökeréig a téma kapcsán nem lenne reális visszamenni, ugyanis már évezredekkel ezelőtt barlangrajzokon is ábrázoltak síléchez hasonló közlekedési eszközöket. Azonban nagyjából 100 évet érdemes visszatekinteni a múltba, ugyanis akkortájban vette kezdetét a maihoz hasonló, élményekre törekvő síelés.
Egészen sokáig az emberek vagy saját lábukon, vagy kezdetleges lifteken érték el a domb/hegy tetejét, hogy aztán kezeletlen pályákon hódoljanak a síelés élményének. Az infrastruktúra hiányában így a sport a bátrak, rátermettek és a megszállottak világa volt. Az idő előre haladtával, ahogy egyre több sícentrum épült és a pályákat elkezdték kezelni, a síelés egyre inkább kezdett tömegsporttá válni és divat lett. A menőséggel együtt azonban a liftek még mindig lassúak voltak és a vendéglátóipari egységek kapacitása sem öltött ipari méreteket. Így azzal együtt, hogy a sport már menő volt, még mindig csak egy „szűkebb” réteg űzte.
Természetesen már elég régen adott az infrastruktúra ahhoz, hogy a síelés ne csak a puritánságról szóljon, azonban volt idő, amikor a maival ellentétben az átlag síelő igényeit nem feltétlenül az egymástól látótávolságra levő éttermek és a sima, buckamentes pályák elégítették ki. Mire is gondolunk?
Természetesen kinek nem inge, ne vegye magára, de egyre több helyen megszokott reggeli kép, hogy a parkolóban, lifteknél csak „néhány” ember lézeng, ugyanis a legtöbbeknek már nincs kedve időben felkelni ahhoz, hogy nyitásra odaérjenek. Ezzel együtt 11:30-kor már lehetetlen helyet találni egy hüttében, ha ebédelni akar az ember. Akárhogy is számoljuk, délelőttre így kijön bruttó 1,5 óra csúszás.
Nap közben szintén megfigyelhető jelenség, hogy a régebbi típusú (plexi nélküli, nem fűtött) ülőlifteknél, illetve húzólifteknél lényegesen kevesebb a mozgás, pedig sokszor ezek visznek fel a legjobb helyekre. Ezzel együtt a „jó” lifteknél sor van. Az ebéd utáni pangás régebben is észrevehető volt, azonban ma már sokszor marad is egészen zárásig, ugyanis a rosszabb minőségű pályákon a legtöbben már nem szeretnek síelni, pedig azok a kezeletlentől még mindig messze vannak.
Mondhatnánk azt, hogy ezek a dolgok mind maguktól értetődnek, mert a kényelem az fontos és nem szétszakítani megyünk magunkat a sípályára, azonban az arányok sokat változtak az elmúlt pár évtizedben! Persze, mindig volt lustább és mindig volt aktívabb síző, de régen a legtöbben egész nap mentek, ritkábban lehetett látni lógó gatyás 20 éveseket a teraszokon héderelni és snowparkok sem voltak, hogy el lehetett tölteni úgy egy napot, hogy alig csúszunk párat. Igaz, hogy nem a lógó gatya volt a divat, hanem a lehetetlen színű susogós overallok és a freestyle sem volt még annyira elterjedt (és magunknak kellett építeni az ugratót), de azért az aktivitási szint más volt. Biztos sokan emlékeznek rá, mikor 8:29-kor (Ausztriában) már csokikkal és termosszal teli hátizsákkal álltunk sorba a nyitásnál és délután 4-kor még ment a verseny az utolsó liftért. Az ebéd egészen egyszerűen nem fért bele, a lifteken kajáltunk. Igaz, azt is hozzá kell tenni, hogy nem egy helyen volt rá időnk, amikor 20 perc volt egy felmenet.
Úgy, hogy a mostani járvány reményeink szerint kicsit visszatereli a sízést a sznob vonalról az sport irányába. Egy ilyen bizonytalan szezonban azt reméljük, hogy mindenki értékelni fogja majd azt, hogy egyáltalán a sípályán lehet. A fertőzéstől való félelem távol tarthatja azokat, akik eddig nem biztos, hogy magáért a sportért töltötték az időt a pályán, azok pedig, akik a korlátozások ellenére mégis elmennek síelni, reméljük, hogy jobban kihasználják majd a pálya adta lehetőségeket. Pláne, hogy az idei síelhető napok száma (szerintünk) végig bizonytalan lesz, és ezeket a napokat is jelentősen emelkedett jegyárak mellett tölthetjük léccel a lábunkon. Reménykedünk továbbá abban is, hogy a sísport olyan, lifteket nem igénylő irányzatai is teret hódítanak majd Magyarországon is, mint a sítúrázás vagy a sífutás.
Ulrich Ladurner, a német Zeit újságírója egy „jósló” típusú egészen odáig ment, hogy a síturizmus ma megszokott formája a globális felmelegedés miatt teljesen halálra van ítélve és az idei év egy nagyon jó lehetőség arra, hogy a fenntartható irányba terelje a sportot. Rávilágít arra, hogy pl. csak Ausztria tavaly (2019) 754 millió Eurót költött sí infrastruktúra fejlesztésre, ami a természetes hóhatár emelkedése miatt az elkövetkezendő években meg is sokszorozódhat. Ez a lépték szerinte hosszú távon nem lesz kifizetődő és a ma ismert sípályák el fognak tűnni. Mi azért reméljük, hogy ez a jóslat nem fog bekövetkezni, abban azonban egyetértünk, hogy nem árt, ha kicsit visszább veszünk a felesleges luxusból és inkább a sport szeretete miatt látogatunk majd ki a hegyek közé!
