- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
A tél a legtöbbünk számára nem tartozik a kedvelt időszakok közé. Ez lehetne másképp is, azonban az utóbbi években rendszerint elmaradó havas napok hiányában az egész csak a sötétben kelésről, a kellemetlen, neves hidegről és a monoton, egymásba olvadó munkanapokról szól. Szerencsére azért vannak napok, melyek hoznak egy kis világosságot az „állandó” sötétségbe, nélkülük elég nehéz lenne kivárni a tavaszt. Újév másnapján, visszacsöppenve a munkába én is elkezdtem vágni a centit az következő ilyen napig, amikoris az Österreich Werbung (Osztrák Turisztikai Hivatal) jóvoltából egy hosszú hétvégére ellátogathattam a csodás Karintiába, a Turracher Höhe síközpontba. Korábban nem igen jártam még a környéken, így nem csak a hétköznapokból való kiszakadás miatt vártam nagyon a túrát.
Csütörtök reggel az autópályánál megbeszélt találkozóra hajszál pontosan érkezett értem a busz, itt találkoztam a csapat többi tagjával. Az osztrák határ előtti első kávéig még elég kótyagos volt a társaság, azonban az ébresztő koffein hatására hamar megindult mindenkinek a nyelve, így a nagyjából 6 órás út végére sikerült mindenkivel megismerkednem. Gyors becsekkolást követően a helyi iroda vezetője, Nicole fogadott minket, akivel egy laza ebédet követően egyeztettük a hétvége programját, majd azonnal a síkölcsönző felé vettük az irányt, ahol felvettük a következő pár nap havas sportjaihoz szükséges felszereléseket. Miután minden szükséges cucc bekerült a sítárolóba, már indultunk is az első programra, mely motorosszánozás volt a környező a hegyek között.
A www.snowmobiling.at bázisán a cég tulajdonosa, Christoph fogadott minket, akitől megtudtuk, hogy az ő, Turracher Höhe-n üzemelő cége az egyetlen olyan cég Ausztriában, amely hivatalosan engedélyezett hószános túrákat kínál. Azt gondolnánk, hogy engedély természetvédelmi okok miatt szükséges, azonban ez nem így van. A túrák hosszúságukból adódóan (a mi túránk is több, mint 20 km-es volt) magánkézben lévő területeken haladnak keresztül, amelyek tulajdonosai rendszerint nem túl kooperatívak az ilyen turisztikai vállalkozásokkal. Őszintén szólva, ahogy rövid transzfert követően az első gépezetet beröffentettük, ezzel azonnal egyet tudtam érteni. Sőt! Kifejezetten csodálkoztam, hogy a klímaváltozás körül forgó világban az egésznek csak a magánterület sértés az akadálya. Nem vagyok egy harcias természetvédő (persze igyekszem odafigyelni) és a motorsport sem áll tőlem messze, de ezeknek a szánoknak semmi helye az erdőben, pláne nem szórakozási célzattal. Hangosak, büdösek (kétütemű benzinmotor hajtja őket), ráadásul közvetlenül a sífutó nyom mellett közlekedtünk velük, amit, bár a programhoz való csatlakozáshoz jogosítvány szükséges, azért nem olyan könnyű elkerülni ezekkel a 250 kg-os dögökkel. A hivatalos program egyébként pályazárás után zajlik, így elméletben a pályán nem tartózkodik más, akire veszélyesek lennének a szánok. A gyakorlat azért mást mutatott, reméljük csak egyedi esetről volt szó!
Ezzel együtt jó móka volt az egész - főleg, hogy a késői kezdés miatt belecsúsztunk a sötétségbe és lámpafényes túrában volt részünk - csak szerintem ennek nem a természetben lenne a helye. Persze ez csak egy személyes vélemény, amivel nyilvánvaló módon sokan nem értenek egyet. Az egyet nem értést jól példázza, hogy a 200 €-ba (per szán) kerülő kétórás program az idénre már gyakorlatilag nem foglalható, ugyanis húsvétig elöljáróban az összes hely elkelt rá. Másoknak ezek szerint határozottan tetszik!
A hétvégeindító programot követő könnyed vacsora után gyorsan eltettük magunkat másnapra, ugyanis igen izgalmas program volt kilátásban.
Az érkezés napján, ahogy egyre közelítettünk a közvetlenül a hágóban elhelyezkedő síközponthoz kicsit aggódtam, ugyanis a decemberi havazásokat követően Holle Anyó nem volt kegyes az osztrákokhoz az égi áldást illetően. Amerre csak fordítottam a fejem, mindenhol zöldellő, csupán hófoltokkal tarkított réteket láttam. Persze a magasabb csúcsok fehérlettek, de azért a síelés úgy az igazi, ha az egész táj fehérbe borul. A parkolóba begurulva azonban megnyugodtam, ugyanis bebizonyosodott, amit már a túra előtt is olvastam, hogy a Turracher Höhe Karintia leghóbiztosabb síterepe. Mindenhol hatalmas hegyekben állt az eltakarított hó és még az erdőben sem volt egyetlen fűszál sem, amit látni lehetett volna. Persze a plusz fokoknak köszönhetően a hó állaga nem volt az igazi, de ez nem egyedi jelenség még a leghidegebb teleken sem. Szerencsére a másnapra ígért 5-10 centi hó az éjszaka folyamán leesett, ráadásul az ígérettel ellentétben kb. 25-30 centi lett belőle, így az „állagprobléma” is hamar megoldódott.
Reggel -16 °C-ra és élénk szélre ébredtünk, így igencsak be kellett öltöznünk ám nagyon nem bántuk, ugyanis tökéletes minőségű, helyenként porhavas pályákon kezdhettünk síelni. A navigálásban nagy segítség volt, hogy a helyi snowboard iskola tulajdonosa csatlakozott hozzánk délelőttre és megmutatta a legtutibb, legeldugottabb pályákat is. Igazi örömsíelés volt, ráadásul, mint azt közben sikerült kiderítenem, a kölcsönzőben az Atomic egyik csúcsmodelljét osztották rám, amivel igencsak más (természetesen sokkal királyabb) érzés volt síelni, mint bármilyen más léccel, amit eddig kipróbálhattam. A délelőtt tehát 10/10! Délben az energiákat az egyik helyi hüttében töltöttük fel, ahol a TV-ben épp a kitzbühel-i alpesi sí világkupát adták és a helyi arcok őrjöngve szurkoltak a karintiai érdekeltségű versenyzőknek. A finom ebéd és a jó hangulat új lendületet adott ahhoz, hogy a liftek zárásáig csúszkáljunk. A szállodába visszaérve azonnal a wellnessrészleg felé vettem az irányt, ami várakozáson felüli volt számomra. Voltam már sok jó helyen, de ez mindent vitt. Rengeteg féle szauna, gőzkabin, medencék, üdítők, teák, gyümölcsök... Próbáltam volna belekötni, de nem tudtam. A kinti kis „kunyhószauna” volt a legjobb az egészben, ahonnan egyből szaladtam a nyakig érő hóba. Majdnem el is felejtettem a fondü vacsorát, amelyre vissza kellett érnem!
Közvetlenül naplemente után kényelmes, 4 személyes hószán várt minket, melynek utánfutóján további 4 fő fért el. A praktikus kis szerkezetnek csupán néhány percre volt szüksége, hogy felrepítsen minket a közvetlenül a sípálya mellett található tradícionális alpesi hüttébe, ahol hamar kiderült, hogy bizony a buli elejéről már lemaradtunk. Több társaság valószínűleg már a pályazárás óta pusztította a helyi alkoholkészleteket, így igencsak jó hangulat kerekedett, pedig alig múlt el 6 óra. Hamar felvettük a fonalat, igaz, nem a fogyasztás tekintetében. Profi borszervírozást követően – zöld veltelinit ittunk, mely Ausztria legelterjedtebb szőlőfajtája – páratlan, főként helyi alapanyagokat tartalmazó vacsorát rittyentettek elénk, amire őszintén szólva egy „sima” hüttében nem számítottam. Abszolút menő étterem feelingje volt az egésznek, melyhez családias fogadtatás és kiszolgálás társult. Maradandó élmény volt (ez is)!
A túra harmadik napján már a „sportosabb” sísporté volt a főszerep. Korai kelést (és hóláncszerelést) követően a közeli Falkert síterep felé vettük az irányt, ahol könnyednek ígért sítúrázás várt ránk. Maga a síterep egyébként főleg kezdőknek és kisgyermekes családoknak ideális, ugyanis kék pályái szélesek és konstans lejtésűek, az egész hely kiváló tanulóterep kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Az itt található Heidi Alm, a síterep egyetlen szállodája és hüttéje a népszerű Nockberge Trail 3. etapjának végállomása, mely útvonal igencsak bakancslistás minden osztrák (és nem osztrák) túrázónak. Mi is itt csatoltuk fel sítúraléceinket és megcéloztuk az alm felett magasodó Falkert 2308 méteres csúcsát. A túra elején a trail negyedik, Bad Kleinkirchenig tartó, utolsó szakaszának egyik variánsán haladtunk, mely nem a sípályán indul, hanem a télen befagyott Falkertsee-t átszelve a Falkertscharte-n keresztül vezet a hegy csúcsára, ahonnan be tudunk csatlakozni a hivatalos útvonalba.
Külön jó volt, hogy ezt az útvonalat választottuk, ugyanis sípálya hiányában igazi vadregényes alpesi hangulatban volt részünk, és bár ezúttal csak messziről, megcsodálhattuk a hegy sziklás oldalában húzódó, nyáron igen népszerű három via ferrata útvonalat is. Az utak különböző nehézségűek, így kezdők és haladók egyaránt találnak maguknak kihívásokat, ha ide látogatnak. A csúcstámadást a csapat minden tagja gond nélkül abszolválta, a pontot az I-re pedig az előző napon hullott porhóban való lesiklás tette fel. Itt már nem követtük a trail Bad Klein felé tartó útvonalát, ugyanis visszacsúsztunk a Heidi Almhoz. 450 méternyi szint bőven elég volt mindenkinek. Összességében azt kell mondjam, hogy az egész terület fantasztikus adottságokkal rendelkezik, így biztosra veszem, hogy nyáron is ellátogatok majd ide a családommal.
A sítúrázásból visszaérve az élményekhez méltó vacsora várt minket a hotelben. Jómagam nem vagyok egy nagy gourmet, de azért a kaviáros borjút, szintén kaviáros szuflét, a steak-et és a tonhalat be tudta venni a gyomrom. Persze az adagokkal (igazi magyarként) nem voltam teljesen kibékülve, de azért éhes nem maradtam. Ez is egy olyan dolog volt, amit korábban még nem próbáltam, így ezt sem fogom elfelejteni!
A hazautazás napján is volt még alkalmunk néhány órát síelni a verőfényes napsütésben, azonban ez már csak hab volt az amúgyis habos tortára, így ezzel már nem szaporítom tovább szót, nehogy túl ömlengős legyen az összkép!
Ezzel együtt, ha visszagondolok a hétvégre, nem tudok nem mosolyogni, ugyanis a négy nap alatt nem nagyon volt olyan pillanat, amit nem szívesen idézek fel újra. Valahogy így képzeltem el korábban egy tökéletes sívakációt és azt hiszem, hogy a későbbiekben erre a turrachi 4 napra fogok etalonként tekinteni!
