A Vasember boldog ember

Simon Ádám

2013/08/01

Maratonfutásnak indult, Ironman lett belőle...

Hirdetés

Elhatározás
2013-ra terveztem valami nagy dolgot véghezvinni, mondjuk, hogy végre lefutom a maratont (ezidáig csak a félmaratonig jutottam el). Aztán egy beszélgetés alkalmával Szabi (raftingos csapattársam) azzal állt elő, hogy Ő bizony idén Ironmant akar csinálni. Fogadása van rá, hogy még a 3X elhagyása előtt vassá válik.

De basszus... miért most, miért nem jövőre? Ha Szabi most megy, akkor nekem is most kell... de 3800 méter úszás??? Mert a 180 kilométer bringa még csak hagyján... De utána a maratoni 42 km futás???

Szabi nem az az ember, aki bevállalna olyat, amit ne tudna aztán - egyik kedvenc szavával élve - abszolválni és bringában és futásban is jobbakat teljesítettem nála a közös edzéseken, úgyhogy amint megnyílt a nevezés tél végén, nyomtam én is egy klikket a Nagyatád ExtremeMan hosszútávú triatlon OB-ra.

Előzmények, hajnali ébredéssel
Éppen idén hagytam fel a megfeszített csapatsporttal (rafting), mert egyre nehezebb volt az életemet összeszervezni hat másik srácéval, úgyhogy amúgy is kellett valami egyéni mozgásfajta. A felkészülésemben további kihívást jelentett az is, hogy az edzések nem mehettek a családdal együtt töltött idők rovására, ami zömmel hajnali ébredéseket és munkaidő előtti uszodalátogatásokat, sötétben futásokat jelentett. Tavaly költöztünk óbudáról külvárosi kecóba, így a bringás alapozás is meg volt oldva a munkába járással (napi 2x20-25km). Az alapelvem az volt, hogy mind a három mozgásnemet úgy építsem be a mindennapokba, hogy azok olyan természetesek legyenek számomra, mint a lélegzés, vagy a fogmosás.

Mindeközben Szabi leigazolt egy triatlon egyesülethez, mert Neki hozzám képest szinte a nulláról kellett felépíteni a kerékpáros- és futó karrierjét. Én mindig sokat jártam futóversenyekre és montimaratonokra, úgyhogy ezen a téren több rutinom volt, de azért nekem is volt még mit tanulnom.

Nem volt egyszerű fél öt-öt felé ébredni hajnalban és elindulni bringával a sötét, havas úton az uszodáig, majd onnan a melóba. Alig vártam az óraátállítást, hogy akkor majd világosban és egyre melegebb időben biztos könnyebb lesz felébredni... a francokat, az az egy órányi csúsztatás méginkább ellehetetlenítette az ébredéseket.

A felkészülésbe beiktattunk egy Velencei-tó kört futva, egy Balaton-Maratont bringán és hosszú edzés gyanánt egyszer elmentem 90km-t tekerni, meg 33-at futni... ja meg egy-két alkalommal leúsztam természetes vízben a 3800-at. Szóval nem vittem túlzásba az edzéseket. A tizenX évnyi kajak-kenus téli alapozó edzésekkel (sok-sok futással és úszással) felépített állóképességemre alapozva bíztam benne, hogy menni fog a dolog. Támpontként figyelemmel kísértem Erdélyi Nándi edzésterveit, de a "nem megy a magánélet rovására" elv miatt követni már nem tudtam.

Menjünk Nagyatádra!
Ennyit a múltamról és a felkészülésről, a messzinek hitt július végi hétvége nagyon gyorsan eljött. Hogy legyen valami izgalmas is, a hátsó fékváltókarom a verseny előtt alig egy héttel adta meg magát teljesen, de hála a szervizes srácnak – aki derékig merült a fékváltókarom lelki világában – kicsit defektesen ugyan, de újra működőképes lett (azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a felkészülés alatt három hajtás-szettet koptattam el, legutoljára két héttel a verseny előtt kellett megint cserélnem).

A verseny előtti héten még Balatonlellén rápihentem a versenyre, aztán péntek délelőtt sátrat vertünk a gyékényesi kempingben. A regisztrációt követően kézhez kaptam az első ájronmenes ereklyéket, az ExtremeMan-os kulacsot és az úszósakpát (erre fájt a fogunk a legjobban). Szabi csalódott volt, mert a fehér szilikon úszósapkán monokróm feketében voltak csak a logók és feliratok és a magyar zászló sem került rá. Lévén verseny-ereklye-fétise van, kénytelen volt venni magának egyet az elmúlt évek modelljei közül. Aki érti ezt az érti, aki nem, az bizonyára hülyének gondol minket :) Az ereklye az ereklye.

Péntek délután még felmatricáztam sorszámokkal a sisakot, a bringát, összekészítettem a depó-csomagokat és élvezkedtem a gyékényesi bányató zavarba ejtően tiszta vizében - már nagyon vártam a másnapi rajtot.

Az Ironman
Nagyon sokat motiváltattam magam az előző évi versenyek videóival, úgyhogy a rajt forgatókönyv ismerős volt számomra. Teljes áhítattal álltam be a közel 600 induló közé a partra és hallgattam a "Paradicsom meghódítása"-t, miközben a pap begázolt a vízbe és megáldotta a versenyt. A pap lassan kijött a vízből, az indítást jelző ágyúszó eldörrent... basszus, eldörrent az ágyú és ezt most nem a youtube-on nézem… el kéne indulni... stopper indít és hajrá!

3800 m úszás
Szabival volt egy kósza ötletünk, hogy megpróbálunk együtt maradni. Na ez az elmélet tökéletesen életképtelennek bizonyult a hering-partyban. Igyekeztem kerülni a zsúfoltságot, a BKV-ra sem szívesen szállok fel már régóta, inkább bringázok. Most viszont úsztam, kellemes tempóban, rengeteg buborék és csapkodó kar meg láb között. Jóval kevésbé volt zavaró a tömegnyomor, mint egy uszodai medence sávjában, maximum az idegesített, amikor az én bójától-bójáig tartó legrövidebb utam keresztezte egy másik versenyző legrövidebb(nek vélt) útját és nem volt kedvem letérni a sajátomról. Az első körből 35 perc környékén jöttem ki, ez még megfelelt az elképzelt 1óra - 1óra 15 perc közötti időnek. A második körben igyekeztem kikerülni a "sárga-víz-veszély" zónából és kortyolgattam párat a hidratáció kedvéért. Ekkorra már széthúzódott a mezőny és szellősebben voltunk, csak a bóják környékén kellett figyelni, hogy ne rugják le a tökeimet. Nem éreztem sokkal lassabbnak a második kört, de a parton az óra szerint mégiscsak az volt, 1:15-öt láttam a kijelzőn... még „íppeg” belefért a tervezett időbe.

A depózás tökéletesen új dolog volt számomra, de gyorsan felismertem, hogy miután átvettem a bringás szerkómat, az úszónadrág nagyszerűen alkalmas orrfújásra és talp-törölgetésre. A vízbeeséstől féltett - és ezért az úszásnál nem viselt - jegygyűrűmet egy csók kíséretében még átvettem "a csajomtól" és iszkoltam bringázni.

180 km kerékpár
Az egész Ironman alatt az utolsó karcsapásoktól az első tekerésekig lévő szakasz volt a legjobb érzés. Jól esett a tekerés, szépen odafigyeltem a hidratálásra és az evésre is, no meg arra, hogy ne vigyen el a hév, csak szépen nyugodtan. Rögtön az első vasúti kereszteződésnél előttem 20 méterre váltott pirosra a lámpa... Na, nem, ezt pont nem akarom megszívni - és beletapostam a pedálokba, majd átértem még éppen a sorompók leengedése előtt. Jóváírták volna ugyan az időmet, de azt hiszem, senki nem szívesen ácsorog verseny közben egy sorompó előtt. A rákövetkező vasúti kereszteződéseknél szerencsére végig szabad volt az út.

Viszonylag gyorsan elérkeztem a szintrajz legmorcosabb emelkedője tetején lévő első frissítőpontig, ahol betartva az előzetes terveimet, éltem a szervezők nyújtotta kínálattal. Igyekeztem odafigyelni, hogy kellően szinten tartsam a készleteimet, mert egy eléhezés kinyírt volna. Ezután sokáig semmi izgalmas nem történt, tartottam a 30km/h körüli átlagot, jól éreztem magam.

Egyetlen szomorú momentum történt csak. A frissítőknél a kiürült kulacsom eldobásával jelzem, hogy kérek szépen egy másikat, ami tele van. Én ezt úgy képzeltem, hogy biztos mindenütt a verseny emblémájával ellátott kulacsok lesznek, úgyhogy el sem búcsúztam az enyémtől. Cserébe viszont noname össze-vissza kulacsokat kaptam csak, ami adott pillanatban tökmindegy volt, de azért sajnálom, mert így nem marad meg emlékbe a "szuper-kulacs". Mindegy, amúgy sem vagyok az a gyűjtögető fajta, de azért ha ezt tudom, akkor nem így csinálom.

75 km-nél a versenyközpontban begyűjtöttem az éljeneket és hajrákat, majd megkezdtem a három 35km-es kör közül az elsőt. Csalóka volt a dolog, mert olyan, mintha innen már túl lennék a felén, közben egy fenét. 90 km környékén kezdődtek is a kényelmetlenségek, az őszinte mosoly kezdett elmúlni az arcomról.

Szabi előttem jó 7 perccel végzett az úszással, úgyhogy kíváncsi voltam, mikor érem utol. A belegi fordítónál láttam meg először, akkor kb. 1 km volt közöttünk és egész frissnek nézett ki. A második 35-ös kör közepe táján értem be végül, amikor Ő is elért egy reccsenéses állapotot, egyre gyűltek a problémák. Előző este elárulta, hogy a célban szeretné megkérni a barátnője kezét, úgyhogy emiatt különösen aggasztotta a fáradó tendenciája. Egy rövid szakaszon öntöttük egymásba a lelket, meg az út szélére a felesleges bennünk lévő folyadékot, aztán a 130. km környékén eljöttem tőle. Bíztam benne, hogy nem reccsentem még jobban. Igazából örültem is az úszás után, hogy előttem volt, mert az sokkal jobban idegesített volna, ha folyamatosan azt figyelem, hogy vajon utol fog-e érni.

Az utolsó 35 km csak azért nem volt teljesen elviselhetetlen, mert az volt az utolsó. A nyakam, a derekam kivolt, és a hőségről nem is beszéltem még... Piros riasztást írtak ki szombatra, ennek megfelelően fulladásos tüneteim alakultak ki, pedig a pulzusom 140 alatt volt szinte végig. A frissítőknél egy kulacsot izo-val kértem, míg a másikat mindig vízzel és locsoltam a sapkámba, a cipőmbe, az arcomba és gyakorlatilag mindenhova. Állítólag a vártnál kevésbé volt meleg aznap, bár igazából tökmindegy, hogy 42, vagy "csak" 40 fok van-e.

42 km futás
Nagyon vártam már a második depózást, végre leadhattam a bringámat, lekerült a bukó és indultam átöltözni. A gyomrom nem volt a legjobb állapotban a zseléknek és energiacuccoknak köszönhetően, de minden próbálkozásom ellenére néhány félfingon kívül nem tudtam több megkönnyebbülést okozni magamnak. Mindegy, ez van... futócipőt fel és apró görcsökkel kezdődhet a maraton - életemben először.

Az első pár futólépés (ami erős túlzás arra a műveletre, amit végeztem) után már egyáltalán nem értettem, hogy a bringán ülve mit vártam olyan nagyon ezen a futáson. A meleg még melegebb, a fulladás még fullasztóbb, semmi jó nem volt benne. Normál esetben a futás könnyedén megy, élvezem, de ott, akkor, még abban is elbizonytalanodtam, hogy jól emlékszem-e arra, hogy szeretek futni.

9 kör, egyenként 4860 méter. Háromszor három körre osztottam fejben a távot. Ha az első hármast letudom, akkor már csak kétszer annyit kell lenyomni. Aztán ha megvan a második hármas, már csak az utolsó három van, ami igazán nem sok - így elmélkedtem. Talán a harmadik kör tájékán jártam, amikor megpróbáltam a köröket átszámolni kilométerekre, de a kapott számok olyan rosszul estek, hogy gyorsan inkább el is felejtettem, milyen sok van belőlük. Az utolsó négy körben frissítőtől frissítőig futottam, ebből négy volt egy-egy körben. Már csak valamivel több, mint három kör volt hátra, amikor megközelítőleg pontosan ki tudtam kalkulálni, hogy ha nem jön közbe semmi gebasz, akkor beérek a hőn áhított 13 órán belül - de ahhoz tényleg nem szabad lassulnom.

Időközben Szabit leköröztem és féltem tőle nagyon, nehogy ez végleg megtörje. Szerencsére pont leszarta, hogy rajta kívül más mit csinál, elég volt neki a saját bajával foglalkoznia.

Az utolsó kör nem esett olyan jól, mint ahogy vártam, de fogamat összeszorítva már belesétálás nélkül végigcammogtam, a frissítőknél sem kívántam semmit, csak, hogy beérjek. Az utolsó tíz-méterek már az eufória jegyében múltak el és a célszalagot 12:46:57-nél átszakítottam.

Én, a Vasember
Végre megérdemelten feküdhettem le a földre pihegni, semmi másra nem vágytam, minden a helyén volt. Amikor szerelmeim (feleségem és kislányom) is odaértek hozzám, akkor elöntöttek az érzelmek. A VASEMBER BOLDOG EMBER!

Szabi alig háromnegyed óra múlva ért be utánam és még éppen maradt ereje a célban fél térdre ereszkedni és eljegyezni barátnőjét. Büszke vagyok Rá nagyon.

Záróünnepély és hogyantovább
Egyikünkben (Szabiban, meg bennem) sem volt meg az az érzés, hogy ebből valaha újra ki szeretnénk venni a részünket, bár bennem azóta folyamatosan szépülnek az emlékek. A másnapi záróünnepély emelkedett és érzelmektől sem mentes hangulata formattálta a fájdalom mappát a fejemben és azóta egyre valószínűbbnek érzem, hogy lesz folytatás.

És akkor most köszönöm mindenkinek, aki támogatott, aki hitt bennem, aki nem hitt bennem (ez is motivált), aki kitartott, aki hátbavert verseny közben, aki enni-inni adott és persze Világbéke!