- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Nem kapok levegőt... nagyra nyitom a szám, de friss oxigén helyett csak jókora Balaton vizet sikerül benyelnem. Gyorsról mellre váltok, a fejem sem dugom le a víz alá, folyamatosan lélegzem, de így is fulladozom. A hullámoktól a mellettem úszókat is alig látom, nemhogy a bójákat.
Egy 13 órás verseny első 15 perce után már a feladáson gondolkozom...
Gyorsan képes vagyok meghozni őket, aztán rövid idő elteltével már a kiskapukat keresem, majd nem sokkal később egyszerűen tojok rá nagy ívből... így volt ez a vasembereskedéssel is. Nem sok idő telt el a 2013-as nagyatádi eXtremeMan után, amikor új kihívásokat keresve megházasodtam, lenyomtam a féltávot Keszthelyen, "csináltam" még egy kislányt és lefutottam mezítláb a Budapest Maratont. 2015-ben pedig újra vágytam a vas ízére, ezért leadtam a nevezésemet a Balatonman Iron távjára.
A balatoni úszókörülmények és a Nagy-Gella kínálta közel 2000 méter szint bringán gondoskodtak róla, hogy ne vegyem fél vállról a felkészülést, amiben a legnagyobb hangsúlyt a futásra helyeztem. Gyakran jártam még munkába is futva (egy út kb. 20 km), hogy a Balatonman vége már csak egy laza rutinfeladat legyen.
Azt akartam, hogy jól érezzem magam...
Azon azért megütköztem, hogy a 100-nál is kevesebb Iron-nevező van, picit aggódtam is (talán ennyire durva lesz pálya), de ugyanakkor kiváltságos érzés is volt egy mindössze maroknyi elvetemült közé tartozni. Sebaj, a többi távon (közép- speciál) tisztes mezőny volt várható, úgyhogy lesznek bőven rajtam kívül.
A balatonfüredi Tagore-sétány a verseny előtti pénteken már szép versenyzői díszben pompázott. A futópálya nagy része már felismerhető volt, az expo várta az érdeklődőket, a depó pedig a kerékpárokat. És a célkapu... na az számomra igazán megható volt, rajta valamennyi versenyző nevével - így az enyémmel is - távok szerinti bontásban. El is gondolkoztam, hogy lehetne verseny után meglovasítani a célkaput, verseny-ereklyének (ha valaki tényleg ellopta, az nem én voltam)...
Kép forrása: Mozgásvilág.hu
Régóta vártam már a szombat hajnali ébredést. A szemeim kissé vörösek voltak és az előző napi hasmenésnek is éreztem még nyomát, szóval nem csattantam ki éppen, de jól éreztem magam, mert végre eljött az idő. Kávé, sonkás kifli (a mai nap első és utolsó emberi tápláléka), csomagok összeszedve, a még alvó családnak csók és irány a depó, kezdődhet a szeánsz. Már rajtam a "senkimásnaknincsilyen" mozgásvilágos triatlonos gatyám (köszi Kuttor Csabi gatyaműhely), szépen elhelyezem a tűzpiros Cube ferrarit (köszi Velobike), a szép fehér Shimano országúti cipőt és kedvenc New Balance minimusomat, hogy semmit ne kelljen keresgélni. Ez a fétis nem haszontalan, mert számomra már maga a tudat, hogy imádott sportfelszereléseimmel együtt versenyezhetek 10%-kal növeli meg a hatékonyságomat… vagy 20%-kal… vagy csak 5-tel, tök mindegy, a lényeg, hogy emeli.
Létfontosságú testrészek (vagyis az az egy, de az nagyon) vastagon vazelinezve, chip a bokán, egyedi logós úszósapka, úszószemüveg a fejen, mehetünk.
A part közelében még lágyan ringatóztunk a rajt előtt. Szeles, hullámos és forró időjárásra lehetett számítani, de egész más ezt tudni, mint megtapasztalni. Végre rajt, mehetünk, kezdődhet a félnapos mulatság. Csak lazán, nyugodtan, figyelem a helyes irányt, nem kapkodok, hiszen a teljesítés szempontjából az itt magamnál tartott plusz energiák később nagyon jól fognak jönni.
Semmi hősködés, csak kényelmes tempó, gyakori levegővétel... helyett véletlen egy korty. A hullámok befelé egyre erősebbek, de ez belefér, benne van a pakliban... még egy korty, meg még egy... ez már több a soknál basszus!!!
Alig vagyunk túl a rajton, máris kiütközött rajtam a profizmus... hiánya. A tüdőm úgy viselkedik, mintha a tízedik százas sprintet úsztam volna le épp, csak veszem a levegőt de az oxigén nem elég. Nem jó ez így, azt veszem észre, hogy hadakozom a hullámokkal, azon vagyok, hogy megsemmisítsem őket, de ez persze nem megy. Ez gáz, de mellúszásra váltok, hogy lenyugodjak kicsit. A levegő így is éppen elég, de a stressz nem múlik.
A hullámoktól a következő bóját, de még a körülöttem lévő fejeket is nehezen látom és mintha a napot is kitakarták volna a habok. Borzasztó érzés, hogy párszáz méter úszás után megfogalmazódik bennem a feladás. Hiába tudnék letekerni 180-at és futni aztán egy maratont, ha előtte kinyiffanok a Balaton közepén. Úsztam már nem egyszer nyílt vízen, a Balatonban is és jó párszor estem ki a rafthajóból igazi vadvízben, de ez mégis váratlanul ért.
Kép forrása: Szilvi
Gyerünk, ússzunk mellben végig, aztán meglátjuk. Nem is olyan lassú ez a többiekhez képest, a 2:20-as szintidő még így is elég kell legyen. Nem számít az időeredmény, csak vergődjem végig magam valahogy. A hullámok nem múltak, de a fordító-bója legalább egyre közelebb került. A part felé fordulva próbáltam újra gyorsban úszni, de a stressz és a magas pulzus miatt gyorsan rám tört a klausztrofóbia a nulla látótávolságú vízben. A táv, kb harmadik harmadánál, ahol a hullámok csillapodtak, végre sikerül átállni a saját tempómra. Végig szemmel kísérhettem a partot és egy kísérő kajakos is sokáig látótávolságban volt, ez szintén segített megnyugodni. Most végre jól érzem magam. Ha csak mellben is, de újra belevetem magam a nagy hullámokba.
A parton futós fordulónál újra a helyére került minden. Láttam, hogy süt a nap, a családom is integet és bár végig azt éreztem, hogy kábé az utolsó helyen kaparok, bőven jöttek még utánam. Úgy éreztem végre lehiggadtam, de azért jól jött, hogy Szabi is ordibált a kordon mögül: Nyugiiiii, csak nyugodtan!
A stégről elegáns fejessel vetettem be magam nagypapásan bemásztam és saját tempóban, a körülöttem úszók zavarásától mentesen indultam az újabb körömre. Mintha nem is ugyanaz a pálya lett volna. Ahelyett, hogy hadakoztam volna, most végre együtt úsztam a hullámokkal. Mint a pancsoló kislány, jaj úgy élveztem én a strandot... úszás közben is láttam a fényesen ragyogó napot, levegőm volt dögivel és jó tempót úsztam. A legbelső fordító-bója felé azért a játék most is vadabbá vált, de már nem engedtem ki a kezeim közül. Az erős hullámzás miatt nem láttam kifelé a helyes irányt, az áramlatok folyton elsodortak, ezért szerintem az 1900 méter mellé még jó pár extra százast is beszereztem. Erre enged következtetni az is, hogy az első köröm - amit félig mellben úsztam -, 35 perc lett, míg a második - ahol delfinné változtam - 48 felett fejeződött be. De ugyan kit érdekel, nem lennék jó delfinnek, viszont túléltem és még jól is éreztem magam, szóval pipa.
Egyébként a parton állókól megtudtam, hogy nem egy embert kellett hajóval kihozni a vízből, szóval valószínűleg tényleg kemény volt a helyzet.
Sok fórumon riogattak a Gellával, szegény hegy ellen szabályos "féljünk tőle" propaganda épült fel. A kerékpáros számban négyszer is felzavarták a mezőnyt, gondolom úgy voltak vele, mint a sörrel: Egy Gella, nem Gella, két Gella fél Gella, négy Gella egy Gella, de egy Gella... Kérem szépen ez tévedés, a Gella az Gella elsőre is. Nem olyan morcos, mint egy Kiscelli emelkedő (Budapest III. ker hírhedt utcája), csak olyan csendes gyilkos féle. A mászástól nem féltem túlzottan, de nem felejtettem el tisztelni. Nagyatádot egy Shimano Sora-szettel felspécizett, acélvázas Atalával gyűrtem le, most pedig kölcsön Cube Peloton volt a seggem alatt Ultegrával kombinált 105-össel, aminek az elődje már a tavalyi Keszthely triatlonon is bevált. Masszív, kezes gép, épp amilyenre egy magamfajta lelkes-elvetemült amatőrnek szüksége van.
Nem vicceltek, az emelkedő már szinte a depóban elkezdődött. A frissítésre nagyon figyeltem. A szervezőknek hála rajtuk tényleg nem múlt, rengeteg Powerbar cuccot osztogattak, az elejétől kezdve tolhattam a magnéziumot, az isot sem spórolták ki és energiaszelet, meg zselé volt dögivel. Többek között ennek, meg a előző napok tudatos szénhidrát-zabálásának köszönhetően a magammal vitt titkos fegyver szalámis kiflihez hozzá sem szagoltam. Jól esett a tekerés, érzésre sikerült eltalálni a még éppen energia hatékony tempót, ami ugyan átlagsebességben alulmúlta a vágyott szintet, de így viszont biztosan végigértem.
Kép forrása: Balatonman
A Gella elsőre is izgalmas volt, de azért nem szartam be tőle, hogy még háromszor találkoznunk kell. Bár nem nekem címezték, köszi mindenkinek a sok bíztató aszfaltfeliratot, meg "mindjárt vége"-t is. A vöröstói fordítóig tartó szembeszél már sokkal inkább beszabehu kategória, amit csak azért nem volt szabad feladni, mert visszafelé onnan ordítani lehetett az élvezettől. A negyedik körben már nagyon vártam a végét, egyre többször vált kényelmetlenné a görnyedés és bár Gellával haverok lettünk, négyszer elég volt.
Végre kiderül, hogy jó volt-e a stratégiám, amit a futásra hegyeztem ki. Azt persze nem vártam, hogy ugyanúgy fog esni a futás, mint egy kiadós alvás utáni hajnalon, másfél órás kávézós üldögélős rákészülő szeánsz után (csak titkon reméltem). Nem volt rossz, de kifejezetten jó sem. Éreztem, hogy egy visszafogott tempóval menni fog a 12 kör, hacsak nem jön közben valami. És nem jött. Szerencsére az előző napi hasmenésnek és a bringán még érezhető gyomorfájásnak híre hamva se maradt. Voltak ugyan gyengébb pillanatok, amikor a szpíker Debreczeni Attila is megjegyezte, hogy kevésbé őszinte a mosolyom, de a felétől egyre több és több energiát éreztem magamban. Tipikus hibám, hogy a futás elején - mert, hiszen jól megy - ráteszek egy lapáttal, ami persze a végére azt eredményezi, hogy elhalva jutok el a célig. Ezúttal sikerült visszafognom magam az elején olyannyira, hogy frissnek érezzem magam egész végig. Ebben egyébként a szurkolók is sokat segítettek, akik a 12 körre cincált maratoni távon így sokszor útba estek. Nem foglalkoztam az időeredményemmel, nem izgatott, hogy javítok-e a nagyatádi időmön (hiszen eleve más kategória a kettő).
Kép forrása: Szilvi
Jól esően lenyomtam a Balatonman Iron távot és csak ez számít.
Mindig a fülembe cseng a Balatonman főszervezőjének nem szerény kijelentése, hogy - miután megjárta a hazai nagy versenyeket - egy olyan szintű sporteseményt akart itthonra szervezni, ami az Ő igényeit is kielégítené. Nagyon kíváncsi voltam már, hogy mi sül ki egy ilyen bátor és kicsit odapörkölős kijelentésből. Pláne, hogy gyakorlatilag lehetetlen bármit is úgy szervezni, hogy abban soha senki ne találhasson fogást. Ez alól törvényszerűen a Balatonman sem lehet kivétel, de az 5-ös osztályzatot bőven megérdemli.
A szervezés valóban profi és bőségesen kiszolgáló a versenyzők felé. Balatonfüred önmagában exkluzív helyszín, de ezt illik is viszonozni szervezői oldalról, amit a Balatonman esetében pipálhatunk. Az exkluzív érzést osztotta a SunCity-ben helyet kapott zabaparty az indulók neveivel cifrázott célkapu, a név szerint bíztató szpíkerduó, a minőségi Under Armour finisher póló, ésatöbbi.
Óriási számú lelkes kiszolgáló személyzet segített minden számban, a frissítők változatosak és bőségesek voltak (én egyedül a magnéziumhoz nem jutottam hozzá két alkalommal, amikor szerettem volna).
Nekem nagyon bejöttek a sok-körös pályakijelölések is, habár eleinte fáztam tőlük. Segíti a versenyzést az, hogy tudom mi vár rám a következő kanyarban és a legjobb, hogy a gusztustalan kilométerek helyett köröket számolhatok, amik emberibb léptékükkel feledtetik a még hátralévő távot . Bringán el is nyomtam a órámról a megtett távot és inkább az átlagsebességet figyeltem, meg számoltam a köröket. Futókörön a sok körnek köszönhetőeb rengeteg alkalommal találkozhatok az engem bíztatókkal és ezek mind-mind sokat számítanak a teljesítésben.
A kerékpáros pályán tökéletes volt a kijelölés és a biztosítás is alapvetően rendben volt. A verseny előtti "lezárt kerékpárpálya" kampány számomra kissé félreérthető volt, mert - bár sajnáltam miatta a helyi lakosokat - azt sugallta, hogy nem lesz autóforgalom a pályán. Ehhez képest voltak szakaszok, ahol oda-vissza is kaptunk forgalmat, ami a kampány ismerete nélkül egyébként fel sem merülne problémaként. Legalább megnyugodtam, hogy a helyiekkel sem szúrtunk ki nagyon.
Kép forrása: Balatonman
Bátran és jó szívvel ajánlom ezentúl a Balatonman-t minden triatlonos és triatlonnal ismerkedő számára, remek verseny középtávra és egy jól időzített vasember felkészítő a Speciál távon. Első Iron távú versenynek nem feltétlenül a legjobb, Nagyatádon pl. barátságosabb terepkörülmények és a teljesítőknek nagyobb hájp jár, viszont annak, aki nem elégszik meg az egyszeres vasember címmel, kihagyhatatlan és abszolút bakancslistás.
Mivel most már eldőlt, hogy a vasember távot nem csak egyszeri hóbortként teljesítettem, hanem időről időre vágyakozom az érzés iránt, a Balatonmant felveszem a kedvenc versenyek listájára.
