- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Bellus Áron vagyok. Tizennyolc éve triatlonozom; erősségem a kerékpározás és a futás. Egyedüli magyarként teljesítettem az Xtreme Swissman hosszútávú triatlon versenyt júniusban.
2014-ben második alkalommal szervezték meg a Swissman-t, a tavalyi év sikerén felbuzdulva. A Skóciában és Norvégiában népszerű extrém ironman távú versenyek kistestvére, ezáltal az Xtreme család tagja lett. Sokak számára már az is elég extrém dolog, hogy egy hosszú távú triatlonon (azaz ironmanen) részt vegyenek, de ezeket a kihívásokat a körülmények még külön megspékelik. Nem véletlen, hogy a vállalkozó kedvűek száma töredéke más ironmanekhez képest.
A Swissman nehézségét az adja, hogy Svájc legalacsonyabb pontjáról indul és célja az Eiger és a Jungfrau lábánál 2061 méteren fekvő Kleine Scheidegg. De addig az út három nagy hágón vezet át (Gotthard, Furka, Grimsel) és ezzel együtt 5400 méter szintemelkedést gyűjt össze. A 180 kilométer kerékpározás után Brienz mellől indul a maratoni futótáv. A 42 kilométer utolsó 8 kilométere hab a tortán a magában rejlő 1100 méter mászással.
Kép forrása: IronPhoto
Galériához klikk a képre!
2014. június 21-én kezdődő nappal, a Lago Maggiore partjáról elindultam a célom felé, hogy éjfélig felérjek a Kleine Scheidegg-ig és ezzel elnyerjem a Finisher pólót és a Swissman teljesítők táborának egyedüli magyar tagja legyek. Azonban az út sokkal korábban kezdődött. Már egy évvel ezelőtt megfogalmazódott bennem, hogy szeretném teljesíteni ezt a versenyt és onnantól kezdve életem szerves részét képezte a felkészülés. Ennek nemcsak fizikai oldala hanem szellemi-lelki tényezői is voltak. A lakásban Svájcról készült fotókat tettem ki, a térképet és szintrajzot már hónapokkal korábban elkezdtem tanulmányozni és folyamatosan követtem a Swissman honlapját.
Itthon lehetetlen jól felkészülni
Az összes edzésemet aszerint építettem fel, hogy a rám váró hegyeket képes legyek kitekerni és ennek érdekében májusban Ausztriában edzőtáboroztam. Magyarországon lehetetlen olyan hegyet találni, ahol kilométereken keresztül 8-10 százalékos emelkedőn lehet felfelé haladni; ami azonban az Alpokra jellemző. A Grossglockner-re vezető hágókon végrehajtott edzések sokat segítettek, hiszen órákat tudtam csak felfelé menni és ami szintén fontos, hogy tudtam gyakorolni a gyors lefeléket az erős szerpentineken. Az időjárási körülmények is változatosak voltak, ami szintén szerencsés volt, mert így nem ért váratlanul a kétezer méter felett jellemző hó, szél, eső, és erős napsütés. Az itthoni mindennapokban bringás utak céljai Dobogókő és a Pilis hegység voltak. Az ott lévő emelkedőkkel gyűjtöttem a szinteket és csináltam a résztávos edzéseket.
A Swissman futós útvonala is tartalmaz combos emelkedőket. Év közben sokat futottam, mert voltak futóversenyeim, mint a Kaposvári félmaraton, vagy a kétnapos FélBalaton Szupermaraton (94 km két nap alatt). A futóedzések nagyon változatosak voltak, futottam terepen a Hármas-Határ hegyen, hetente legalább egyszer résztávos edzést csináltam és ezen kívül hosszabb útjaim voltak a hétvégéken.
A három sportág közül az úszás a leggyengébb számom, és ezzel kapcsolatban voltam legkevésbé motivált. Valljuk meg, hogy a víz nem a kedvenc közegem és tényleg csak a verseny kedvéért jártam le hetente egyszer úszni. Az úszóedzéseim a korábbiakhoz képest annyiban változtak, hogy igyekeztem a technikámat csiszolni, ezért sokat használtam a teknőcöt, illetve a karizmaimat a tenyérellenállással erősítettem.
Úszás hajnali sötétségben
21-én, szombat hajnalban nyitott a depó az asconai strand parkolójában, ahová elhelyeztem a kerékpáromat és a váltóruhámat. Az úszásnál mindenki neoprénbe bújt, és már így szálltunk fel negyed ötig arra a hajóra, ami bevitt bennünket a tó partjától 3,8 kilométerre lévő két kis szigethez. A hajóról kiszálltunk és a palló alatt átúszva öt órára beálltunk egy hosszú vonalba. A partot a hajnali sötétségben alig lehetett látni; egy villogó sárga fényt követve igyekeztem az irányt behatárolni. Mindenki a verseny emblémájával ellátott fehér úszósapkát és egy világító sárga csövet viselt a fején. A szervezők végig nagy hangsúlyt fektettek a biztonságunkra és fontos volt, hogy a vízben senki ne kallódjon el. Jó néhány evezős kísért bennünket; és az egyik éppen a jobb oldalamon jött, így minden lélegzetvételemnél segített irányban maradni. Szerencsére nem volt nagy szél, így a hullámok mérsékeltek voltak; és bevált az a technika, hogy kettős légzéssel ússzak. A partot a rajt elindításától számolva 75 percre értem el. A neopréntől gyorsan megszabadultam és felvettem a bringás ruházatomat. Mind a kerékpáros, mind a futós ruháimat a Gesu készítette, a támogató egyesületem, azaz a Footour Sport Club jóvoltából. Felvettem még a Compressport-os lábszáramat, ami hatékony segítséget nyújtott az egész úton.
6km macskaköves szerpentin...
Asconából kitekerve az irányt északnak vettem és az első 80 kilométeren 1000 méter szintet összegyűjtve apró, mediterrán típusú falvakon haladtam keresztül.
Minden versenyzőnek volt legalább egy kísérője, aki kocsival haladt előtte és a megbeszélt pontokon feladta a frissítést. Így mindig csak az volt nálam, amire éppen a következő pontig szükségem volt. A frissítésem Sponser termékekből, némi száraz ételből, vízből, ISO-ból és kólából állt. Airolo volt az a település, ahol a kísérő autóktól elszakadtak a versenyzők és a régi úton haladtak az első csúcs, a Gotthard felé (2091 méter). A Tremola nevű szakasz 6 kilométeren át tartó macskaköves rész, 24 hajtűkanyarral, aminek tetején van az Ospizio, azaz a Gotthard-hágón levő régi turistaház.
Kép forrása: IronPhoto
Galériához klikk a képre!
A Gotthard-hágó tetején felvettem a szélmellényem és jöhetett a lejtő Realp-ig. Onnan indult meg a mászás a Furka-ig (2436 m). Ez még gyilkosabb volt, mint a Gotthard, mert jóval melegebb volt; és a szerpentines szakasz után jött egy alattomos emelkedő. Furkan néhány percre megálltam frissíteni és lelkiekben készültem a harmadik hágóra. Lefelé élveztem, ahogy a Rhone-gleccser és a Belvedere hotel mellett elszáguldottam eszembe jutottak az egyik James Bond film itt felvett jelenetei. Őszintén szólva azóta semmi nem változott, valahogy a svájciak vagy időálló dolgokat építenek, vagy tökéletesen karbantartják az értékeiket.
Lefeléken 70-80 km/h-val lehetett menni, de meglepődtem, amikor mellettem elhaladtak még nagyobb sebességgel. Az egyik kanyar előtt épp előztem egy kerékpárost, amikor észleltem, hogy defektet kapott a hátsó kerekem. Félreálltam és egyből hívtam a segítőimet, akik mögöttem voltak és szófogadóan megálltak fényképeket készíteni a völgyről így kis csúszással értek csak oda. Szerencsére a kerékcsere gyorsan ment, mert belsőcsere helyett pótkerekekkel készültünk. Igyekeztem nyugodt maradni a kieső idő miatt és folytattam utamat Gletsch falu felé.
A völgy bal oldalán tekertem lefelé, de ha jobbra néztem láttam a hegy oldalában rejlő szerpentint, ahol nem sokkal később már magamat találtam. Úton voltam a harmadik hágón, a Grimsel-hez (2164 méter) felfelé. Ez volt az utolsó megpróbáltatás a bringás pályán. Itt még frissítettem és legközelebb a kísérőimmel a Brienz melletti tónál találkoztam, ami a 180 kilométer végét jelentette. Nem is gondoltam volna, hogy nekik hosszabb ideig tart lejönni a sok kanyar és sebességkorlátozás miatt, majdnem lekésték a beérkezésemet.
A bringázást pontosan a tervezetteknek megfelelően végeztem, 8 óra alatt, aminek nagyon örültem. Jól álltam az idővel és erősnek is éreztem magam. Hátra volt még 42 kilométer futás, ami normál állapotban kevesebb mint három óra. Most a szintemelkedés miatt többre készültem.
Az utolsó 8 km 1100 m szinttel
Futás alatt az egyik kísérőm végig jött velem, hol futva, hol bringán. Az első nyolc kilométer vidáman telt, az élményeinket osztottuk meg, örültünk a tájnak, az erdőnek és lelkendeztünk annak, hogy ilyen otthon bizony nincs. A tó mellett kellett futni: jobb oldalamon a hihetetlen kék víz, és szemben már látni lehetett a hegyek kiálló csúcsait. Sorra előztem meg az embereket és frissíteni is épp hogy megálltam. 20 kilométer körül értem a tó végébe és kanyarodott fel az út Grindelwald felé. Apró, német stílusú falvakon futottam keresztül; ez az útvonal egyébként a Jungfrau maraton első szakaszával esik egybe. Örültem a gyakran megjelenő kutaknak, ami alá jól esett a fejemet behajtani. A sík szakaszok eltűntek és már csak emelkedők jöttek. Szembetalálkoztam a táblával, hogy 10 kilométer után Grindelwald-hoz érek, de addig még 400 méter szint van hátra. Ezek az emelkedők már nem estek jól és a többi résztvevővel együtt egymást ide-oda előzgetve gyalogoltam. Grindelwald már csak 4,5 kilométerre volt, amikor éreztem, hogy a gyomrom nem az igazi, és a biztonság kedvéért inkább átváltottam tempós gyaloglásra. Nagyon örültem, amikor beérkeztem Grindelwald-ra, ami egy ritka hosszú város, és minden kanyarnál azt hiszi az ember, hogy ott a vasútállomás, ahová ő tart. Szusszantam egy negyed órát, kipakoltuk a szükséges felszerelést, amit előírtak az utolsó nyolc kilométerre. Ugyanis akkor jött csak az igazán kemény rész: 8 kilométer, 1100 méter szintemelkedés, 40-45 fokos kapaszkodókkal. Egy magyar túrázó számára maga az élmény és csoda, én akkor nem így éltem ezt meg. 2 órát terveztem erre a szakaszra, de sajnos a gyomorbántalmaim miatt tovább tartott az út.
Kép forrása: IronPhoto
Galériához klikk a képre!
Végül fél 11-kor áthaladtam a Swissman zászlókkal szegélyezett befutó részen és fogadtam a szervezők gratulációit. Ezzel egy kemény időszak véget ért és egy álom megvalósult. Örömmel tölt el, hogy első magyarként teljesítettem ezt a kihívást.
A felkészülésemben segítségemre volt a Footour Sport Club, a kerékpáromat a C12, a kompressziós ruházatomat a Compressport Hungary biztosította.
