- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Vannak menőbb prefektúrák, például a triatlon világkupát rendező Miyazakit is magában foglaló, mely Japán déli részén, trópusi körülményeket biztosít, homokos tengerparttal és minden egyébbel, ami ahhoz jár. Felkészülés tekintetében az is, és még sok másik bizonyára sok előnnyel járt volna, és hangulatilag, illetve a COVID-19 járvány miatti befeszülés tekintetében is vannak jobb helyek Tochiginál. Ami az előnyére válik, hogy nagyon közel van Tokióhoz (150km északra), így a klíma talán hitelesebben tesztelhető itt, valamint nem kell egy újabb napot az olimpiai faluba való beköltözéskor végigszívni, mint ahogy a repülős helyekről elég esélyes. Mondjuk a 2 évvel ezelőtt 1 órás sinkazenes száguldozást követően elérhető Tokió a zárt buszos utazással mára 3 óra távolságra került. De hát így képzeljük el, mennyit utazik egy csapat 500 kilométerről, ha nekünk a 150 került ennyibe...
Maga Tochigi az a tipikus japán vidék, már amennyire ezt mi, nem japánban szociálódott triatlonisták meg tudjuk ítélni. Tochigi központja már alapból japán mértékkel egy röhejes 200 ezres település Utsunomiya, a mi bázisunk a még jelentéktelenebbnek tűnő Sakura City, ami amellett, hogy 20 ezres, még amolyan igazi város kinézete sincs, inkább olyan "ház tömörülés". Itt a falvaknak olyan nagyon sem vége, sem eleje nincs, inkább egyenletes eloszlásban mindig van egy pár ház, meg pár rizsföld, meg pár közület (suli, sportpálya, egyebek). A tájat ezek mellett a mikro dombok határozzák meg. Ezek olyan 30-50 méteres puklik. Teteje ezeknek a „hegyeknek” általában erdő, két pukli között meg vagy rizsföld, vagy golfpálya. Az egy főre eső golfpályában szerintem világbajnokok a helyiek. A völgyek két szélén szépen szlalomoznak mindig a kisebb, helyi érdekeltségű utak. Ezeken közlekednek a helyi „parasztok”. Itt most ezt a szó jó értelmében vegyük, mert tényleg mindenki valamit termeszt errefelé. Persze leginkább rizzsel foglalatoskodnak, legalább is addig, amíg meg nem látják a triatlonos csapatot, mert akkor 120 herzzel integetésbe váltanak át, ásó-kapát elhajítva. De volt, aki a komplett családjával kiállt az út szélére, és reggel 6-tól másfél óráig ott állt, hogy mind a hat alkalommal jól megintegethessenek minket, amikor elhaladunk mellettük. Mindezt 90%-os párában, 30 fokban, általában hosszú naciban. Bikini, atléta itt nem menő.
2 évvel ezelőtt teszteltük le az elő-Olimpia előtt a körülményeket, és a helyiek odaadása döbbenetes volt. Hihetetlen, de szerintem még meg is szerettek minket. Sakura polgija fogadott minket, kölcsönösen hajlongtunk, megvolt a pólócsere, minimum vérszerződést kötöttünk. Evidens volt, hogy visszajövünk Olimpia előtt is. A tavalyi bulit picit lelőtte valami jelentéktelen világjárvány, idén viszont mindenképpen ragaszkodtunk ahhoz, hogy a faluba költözés előtt még eltöltsünk itt egy bő hetet. Ehhez kaptunk időpontokat, hogy mikor, milyen létesítményt tudunk használni. Az alapvető szabály az volt, hogy fizikailag nem találkozhatunk japánokkal. Tehát amikor úsztunk, akkor miénk volt az egész medence, amikor futottunk, akkor más nem lehetett a pályán, amikor tekertünk, akkor egy irányban, egy 7 kilis körön foroghattunk, és ők szemben járőröztek, nehogy valami nem kívánt kontaktolás történjen. Elég katonás volt a dolog, de amit ezen belül meg lehetett tenni, azt megtettek értünk. Elmentek a bankkártyáinkkal pénzt levenni, bevásárolni junk foodokat, mostak-főztek ránk. Általában edzésekre egy 8-10 fős sor kísért minket. Mi kizárólag egy 30 fős nagy busszal mozogtunk, ezt két kisbusz kísérte. De a kisbuszba akkor sem lehetett beülni, ha mondjuk 2 en mentünk volna csak edzésre. Amikor nekem PCR tesztet kellett csináltatnom a hazaút miatt, akkor egy 4 ik járművel vittek el a PCR központba, ahol a sofőr le volt választva egy plexi fallal. A többi időben szigorúan a hotelben voltunk, ahol egy szintet lezártak nekünk, és oda csak a hátsó lépcsőn mehettünk fel, liftet nem használhattunk. Kaja tekintetében nagyon kitettek magukért. Még töltött káposztát is csináltak! Vagy valami hasonlót...
Meglepetésünkre egyébként az időjárás közel sem volt olyan kibírhatatlan, mint amire nem csak mi, de a teljes triatlonos társadalom számított. 2 éve olyan 40 fokok voltak, brutális párával. Kerékpározás közben imádkoztunk, hogy ne kapjunk pirosat, mert akkor a napszemüveget belülről telesírtuk meg teleizzadtuk. A futóedzések túlélő show-k voltak, általában kevés túléléssel. A versenyen meg a lányok futását le is kellett rövidíteni 5 kilométerre, és így is földbe állt a fél mezőny. Erre az volt a reakció, hogy többen szaunában görgőztek, heat stressz sátorban futottak, brutál meleg helyekre mentek edzőtáborozni, hogy valamennyire szokják a meleget. Most egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy a 2 évvel ezelőtti meleg egy kicsit extrém volt még itt is. A 30 as csúcshőmérsékletek persze meg vannak, de a triatlonversenyek tervezett hajnali fél 7-es rajtidőpontjában általában 24-25 fok van. Persze atom párában, meg Tokióban előfordulhat, hogy pár fokkal melegebb is lesz, mint Tochigiban. Mindenesetre most túlélhetőnek tűnik nekem, olyasmi érzésre, mint egy eső utáni magyar nyári napon. Semmi extra.
A magyar csapat szerintem ennek örül, mert mégsem afrikai ország vagyunk. Bicsu nagyon bírja, és szereti is a hőséget, többiekről ez annyira nem mondható el. Zsaninak 2 éve itt még megvolt a pajzsmirigye, ami akkor már az utolsókat rúgta, így az alap testhőmérséklete elég magas volt mindig. Ez meg nem egy lottó ötös 40 fokban, így ő is alig bírt elmászni a célig. Azóta elbúcsúztunk a pajzsmirigyétől, a hormonjai gyógyszerrel be lettek állítva, és láss csodát, azóta egy más ember lett. Idén már nem okoz neki sem megoldhatatlan problémát a meleg. Szerintem max annyival fog lassabban futni, mint a mezőny nagy része. Bicsunak volt egy kis magaslati edzőtáborban összeszedett térdfájása, amit úgy oldottunk meg, hogy azonnal bement a faluba, és a benti magyar orvosok pikk-pakk orvosolták is a problémát. A tábor hátralevő részét így Tomi, Zsófi, Zsani hármasban edzették le. Én bringán és futáson segítettem Zsaninak, ahol tudtam. Szerintem jól sikerült, mert mindhárom számban erős. Futásban, és kerékpáron talán sosem volt még ilyen erős. Úszáson meg sosem volt gyenge. Az a szám, amit a másik kettő miatt kicsit háttérbe toltunk, de az utolsó úszásain, a 32 fokos medencében, melyhez passzolt a 42 fokos sátor alatti hőmérséklet, egész jó időket úszott. A magaslat hatása is egyre jobban érződik. Bár kicsit még van fáradtág a lábakban az elmúlt 4hét melója miatt, de ilyen nyomott állapotban is alig savasodik, és a teljesített idők/wattok is kiemelkedőek. Alapvetően optimista vagyok mind abban a tekintetben, hogy a magyar triatlonos különítmény hogyan fog szerepelni, mind Zsani produkcióját illetően.
Kicsi keserű szájíz, hogy a legjobb férfi triatlonos edzője, Tóth Szilárd mellett, mint a legjobb női versenyző edzője, én is szerettem volna a versenyen jelen lenni. Ezt nem sikerült elérni, így haza kell jönnöm. Általában pár helyezést mindig szokott jelenteni a jelenlétem Zsaninál. Bízom benne, hogy most nélkülem is meg fogja oldani a feladatot, és „csakazértis”-ból durrant egy nagyot. Hajrá Zsé!
