A Csípős-Chopok

Benecz Ferenc

2011/11/03

avagy hogyan főzzünk kiadós, látványkonyhát mellőző helyi specialitást, hétvégi baráti összejövetelre...

Hirdetés

Végy először is egy nagy baráti társaságot, hívd meg őket ősz-közepén hagyomány szerint egy magashegyi túrára, foglald le teljes egészében a hegy legmagasabban fekvő, folyó vizet mellőző menedékházát, majd fűszerezd az egészet kellemes őszi valamint egy kis csípős téli köddel és széllel, amitől igazán helyi specialitású lesz.

Idén tizenhatan vágtunk neki egy szombat délelőtt az Alacsony-Tátra tetejének a Trangoska parkolójából. A cél nem is olyan messze, most épp felhőbe burkolódzva áll a gerincen, dehogy a főztünk gazdag legyen, először a KÉK-jelzésen nyugati irányba elgyalogolunk a Krizske-nyereg fele, majd onnan, a gerincen elindulunk visszafele a házhoz, ezzel alakítva a túrát egész napossá.

A parkolóból hamar felérünk az aszfaltozott út végéhez, a sípálya aljába, ahol már a szlovák-testvérek nagy erővel dolgoznak a szezonnyitáson. Innen, akármennyire is nem tetszik, a fekete-pályán kezdünk el szinte négykézláb kapaszkodni felfele, ezzel elkezdve a párolást és a főzést. A sípálya közepén elhelyezkedő nagy étteremnél ismét keresztezzük a turista utat, így innentől már ezen haladunk tovább, komótosan emelkedő keskeny ösvényen… törpefenyőkkel, és az utóbbi napok kemény fagyja által barnára, és vörösre csípett áfonyával és magas fűvel szegélyezve.

A balunkon a szürke fellegek alatt, a párás levegőtől nem tudjuk messze legeltetni szemünk, de azért így sem lehet panaszra okunk: lélegzetelállító a kilátás. Ráadásul az elmúlt hetekben többször is esett már a hó, és a legutolsó adagból pont annyi maradt meg a felsőbb részeken, amennyitől jobban kiemelkednek a csipkés ormok szépségei.

Jó ütemben haladunk felfele, miközben egyre vastagabb hó csikordul meg bakancsaink talpa alatt. A fenyők tűlevelein egy-egy árnyékosabb helyen még jéggé fagyott hó maradványok húzzák az ágakat, néhol pedig kiadós svédasztal nyomai utalnak a környék éhes mókus populációjára. Rövid pihenőt tartunk bő félórányira becsült távolságban a nyeregtől. Miközben energiával töltjük fel magunk, a fekete, sötét-zöld, fehér és szürke foltos kétezer-körüli hegycsúcsok látványában gyönyörködünk.

Közeledvén a nyereghez és egyben a gerinchez, egyre jobban csökken a látótávolság, és olykor-olykor már a téliesen csípős szél is átbukik. A hó itt már egybefüggő takaróként borul a környékre. A nyerget jelző oszlopra fagyott hatalmas zúzmara-zászlók mutatják az uralkodó szélirányt… Sajnos a várt északi és déli panoráma várat magára, mert a felhő, amibe felmásztunk, vastagon takar mindent, így rövid szerelvényigazítást követően elindulunk a gerincen, 5-10centi vastag hóban, időnként erősebb szélben.

Félúton a Deres csúcsa és a Krizske-nyereg között egy rövid időre megmutatja magát az északi oldal, gyorsan ki is használjuk a lehetőséget ámulni, de a társaság hamar újra neki indul, mielőtt az eddig felmelegített testünk vissza nem fagy mirelitnek. A nap lassan, valahol a felhő felett kezd alábukni a távoli horizontnak, így az eddigi fehérséget, mely szorosan körbe fogott minket, most már a szürkeség kezdi felváltani. A kis csapat, érezve a ház közelségét, szétszakadozik, mindenki megy a saját tempójában, hogy végre a ház melegébe érjen.

Igencsak kezd a szürkeség komor sötétségre váltani, mire a házhoz érünk, és hiába a bentről kiömlő melegfény, a továbbra is vastag ködben ez csak pár métert jut a kinti világban, majd elhal. Szerencsére jól kitaposott út mutatja az irányt. Bent kicsit várnunk kell, mielőtt az étkezőbe ülhetünk, így addig is elfoglaljuk a tetőtérben berendezett egyszerű szállásunk. A pici ablakon kitekintve arra leszünk figyelmesek, hogy egy hirtelen jött fuvallat tovalibbentette a maszlagot, és plussz jutalomként a nap végén, megmutatja magát az izzó nyugati ég alja…

A vacsora aztán nem váratja magát sokáig, így senki nem hal éhen, ráadásul a megérdemelt jutalom italok is előkerülnek. A helység a jó kedvű társalgásoktól lesz hangos, és ez kitart 10körülig, amikor már az utolsó legények is az ágyak fele húzódtak.

A titkos helyi hozzávaló
Hajnali 6 óra. Kinn még komor sötétség borul a tájra, de ahogy kidörzsölöm a csipát a szemeimből, és kezd egyre jobban élesbe fordulni a szemem előtti világ, hamar felfogom, nem csak az éj maradványa az, ami miatt nincs fény, sajnos ismét vastag köd borult mindenre. Mindegy, a reményhal még az étlapon van, így felébresztem Bruce úrfit, majd lassan és amennyire csak lehet, csendben felöltözünk. A pácolósan 30fokos, enyhén lábszagú és levegőtlen sűrű masszává zselésedett szobából kilépünk a legalább 20fokkal hűvösebb előtérbe, ahol a bakancsaink várakoztak az éjszaka.

A mesterséges napfelkeltéhez klikk a képre!

További 15fokot zuhan egy lépés alatt a hőmérséklet, amint a külső ajtón kívül tesszük lábunk. Ráadásul jeges szél rontja tovább a hőérzetünk, de azért még így sincs annyira hideg, mint amire számítottunk. Lámpáink fényében megkeressük a ház mögötti csúcsra vezető utat, majd lassan elindulunk felfele. Nincs nagy szintkülönbség, mindösszesen 24méter, de a kevéske hóval és a kövekre fagyott dérrel vigyázni kell. Sajnos fenn sincs változás, a szél lámpáink fényénél tovahömpölygeti a ködöt, de helyébe újabbat fúj, így a napfelkeltéből semmit nem látunk. A sötétkékségből lassan szürkeség lesz, mi pedig másfél órányi várakozást követően elindulunk vissza a házba.

Benn már készül a reggeli, és kész a forró, gyógynövényes tea is, így lehuppanunk az asztalhoz. Mintha ez jelként szolgált volna, a társaság apránként szállingózni kezd lefele, és hamarosan megtelik a kis étkező. Mindenki megreggelizik, miközben látni, hogy senkinek sem akaródzik neki vágni a kinti hideg ködnek.

Aztán csak nem tudjuk tovább halogatni a startot, és a csapat kilép az ajtón. A szél hordta köd picit a kövekre fagyott, így óvatosabb léptekkel kell elindulnunk. Keleti irányba, a Stefanika-ház felé haladunk, és bár korábbi túrákról emlékeinkben él a fantasztikus panoráma, ami ezen a részen is körbevesz minket, idén csak a szürkeség és az arcunkba vágó szél jut. Pár órás gyaloglás után, miközben elhaladtunk a Gyömbér lábánál, végül elérjük a picivel 1700méter felett fekvő menedékházat.

Jellemző, hogy szinte mindenki, aki felfele igyekszik, reménykedve kérdezi a fenti időjárást. A Stefanikában izzasztó meleg és a kis helységbe bezsúfolódott sok ember fogad minket. Rögvest kérünk egy forró levest, a maradék szakaszra kellő energiával lát majd el.

A háztól a Trangoska irányába induló ösvény hirtelen sok szintet tud le, így a letaposott havas, néhol saras út igencsak csúszóssá vált. Mire az erdők szintjére jutunk ismét szétszakad a csapat, de egy rövid pihenővel összerántjuk. A sűrű köd oszlani kezd, helyét nyálkás ködszitálás veszi át, lassan áztatva mindent és mindenkit.

Kora délután van még csak, mire leérünk az autókhoz. Jól eső fáradtsággal pakolunk le, majd kicsit átöltözünk, és mindenki elindul hazafele. Ez most ilyenre sikeredett, nem volt egy látványkonyhás megoldás, kicsit csípősre is sikeredett, de ennek ellenére kellemes és jól élvezhető túra lett.