Kinizsi Százas - élménybeszámoló Hír

Reggel 7:30-kor jó hangulatban vágtunk neki a távnak. Az első szakasz Pilis-nyeregig (25 km) jelentős szintet tartalmaz. Ekkor az ember még erős, de okos is kell, hogy legyen. Mindig csóválom a fejem, amikor nem éppen ultramaratonista kinézetű fiatalok futnak felfelé a Nagy-Kevélyre. Az első szakaszon teljesítjük az egyik leghosszabb víz nélküli részt. Több helyen megcsodáljuk a gyönyörű kilátást. A Pilis oldalában felvezető szerpentin a túra egyik etikailag problémás része, ugyanis a kanyarok levághatók, ezt a túrázók nagyobb része meg is teszi. Így nyernek némi időt, de megfosztják magukat a legszebb kilátóhelyektől. A szervezők helyében a levágást engedélyezném vagy az útvonal betartását ellenőrizném. A jelenlegi állapot nem jó. A Pilis-nyereghez vezető letérést (Z+) alig ismerjük meg, ez az erdő is áldozatul esett a rablógazdálkodásnak. Pilis-nyeregben tapasztaljuk először a kellemetlen tényt, hogy a túrán vizet sem ingyen sem pénzért kapni nem lehetett (illetve egyszer, 70 km-nél Bányahegyen), csak különféle gyümölcslének csúfolt vegyipari termékeket. Innét viszonylag hamar elérjük a Kesztölc előtti meredek ereszkedőt majd a kocsmát, ahol rövid pihenőt tartunk és Merci megissza régóta áhított kávéját. A dorogi út rövid és poros. Az idei túra a por jegyében telt, a szárazság, a sok résztvevő és az éjszakai szél megtette a hatását. Szinte meglepetésképpen jelenik meg a 40-es résztáv végét jelentő állomás. A meglepetés oka: mindössze 37-nél vagyunk még. Jó a negyveneseknek :-). Mi majd pótolunk, a Kinizsi Százas távja 102-103 km. Mindenesetre itt lábellenőrzést és zoknicserét tartunk, nincs szükségünk vízhólyagokra. A részidőnk 20 órás célbaérkezésnek felel meg, mikor hozzákezdünk a Nagy-Gete megmászásához. Itt látszik meg igazán a futással szerzett állóképesség, könnyedén előzgetjük a levegőért kapkodó túrázókat. El is bízom magam, úgy kiabálnak utánunk, hogy letértünk a jelről. Figyelni kell, kevés frusztrálóbb dolog van, mint eltévedni egy teljesítménytúrán. Megállok megcsodálni a kilátást a kapaszkodó utolsó szakaszán. Felemelő érzés látni a már meghódított, távoli ködbe vesző csúcsokat. A Getéről levezető út hosszú és nagyon meredek, próbára teszi a combizmokat, a térdet és vízhólyagveszélyes a sarokra. Közel az aljához Merci elesik és lenyúzza a térdét. Nem tudunk vele mit tenni, hadd vérezzen, attól kitisztul. A völgyben rátérünk az új, tavalyitól eltérő útra. Az eleje nagyon meredek, sokakon látszik már a fáradtság, a por is fojtogató. Összességében mégis kisebb így a szint, mint a megelőző években, amikor lementünk a faluba. Igaz, így kihagyunk egy jó frissítési lehetőséget. A Tokodra levezető út meredek és nehezen megtalálható. Aggaszt, hogy Mercit testileg-lelkileg kifárasztották az ereszkedők és az esés. Túl sok van még hátra, féltáv felé tartunk. Tokodon meglepetésképpen találkozunk Zsuzsával a Győri Futóklubból. Nincs könnyű dolga, két bicegő srácot támogat. Nekivágunk a Tokodi Szőlőhegynek, távol fenn látszanak a mogyorósbányai mászóhely sziklái. Milyen kellemes sport a mászás ehhez képest :-). Az ember leül a sziklák tövében, eszik-iszik, néha mászik egy rövid kis utat és ha elfárad leereszkedik. De itt menni kell, meg sem állunk a mogyorósbányai ellenőrzőpontig. Ezután figyelünk, mert idén új útvonalon megyünk Péliföldszentkeresztre. Rövidítünk ezzel, de talán a túra legszebb pontját hagyjuk ki, a kolostor rétjét a forrásokkal. Persze nem mindenki hagyta ki, derül ki miután útbaigazítok egy eltévedt csoportot. Befutok a csaphoz a kolostorhoz feltölteni a vízkészletünket és mire Mercit utolérem az országúton, rá kell jönnöm, alig bírok futni. Lassan megy le a nap, hűl a levegő előjönnek a szúnyogok. Sok van. Érdekes, beljebb a Gerecsében a Bányahegy körül már mutatóba sem akad belőlük. Keserves és hosszú része ez a túrának. Az ember már fáradt, az előttünk levő táv pedig óriási. Keresztezzük a bajóti műutat és könyörtelenül haladunk tovább. A cél a Bányahegy. Megnézzük a gyermeküdülő előtti szakaszon a kis, sziklába vájt kápolnát. Itt már öreg éjszaka volt tavaly, most még világos van. Még világosban érjük el azt a helyet, ahol a jelzés bekanyarodik az erdőbe a Bányahegy felé vezető út utolsó szakaszára. A Bányahegy az ígéret földje, lobogó tüzekre, meleg ételre, húsz perc pihenőre számítunk. Az erdőben már korom sötét van, előkerülnek a lámpák és rövidesen távoli kutyaugatás jelzi: meg fogunk érkezni. Meg kell operálni a Merci sarkán lévő vízhólyagot. Hiába szúrom bele többször a tűt, nem jön belőle a víz, bicskával kell megnyitni. Ekkor aztán spriccel. Leragasztjuk, babgulyást eszünk, elemeket kérünk, hosszúnadrágot veszünk. Nagyon rossz felhúzni a nadrágot a retkes lábamra, szinte viszket alatta. Sebaj, némileg felfrissülve indulunk Koldusszállás felé. A szél szinte viharossá fokozódik, esőtől tartok. Megyünk a fák és a fáradtság alagútjában, néha kerítést mászunk, keressük a kék csíkot a lámpafényben. Keresztezünk rétet, országutat, követjük az emlékeinket. Ezen a szakaszon kezdők meg se próbáljanak egyedül menni, kövessenek másokat, veteránokat. Nyomulunk tovább a szurdokokban a Pes-kő alatt, majd kibukkanunk a csillagfényre Koldusszállás előtt. Leülünk a ház tornácán, kalkuláljuk az időt és feladjuk reményeinket, hogy elérjük a korábbi vonatot. Most már nem kell sietni, bár lassan sem könnyű. Vízhólyagok jelennek meg a lábamon, a Merciére gondolni sem merek. Már többször mondta, hogy most öt évig nem jön a Kinizsire. Az ellenőrzőpontnál legalább 50 túrázó ül a földön a dermesztő hidegben. A hegyeken a klíma kellemes, de a völgyek hidegek. Innét ismeretlen terepen haladunk, az eredeti Kinizsi útvonalán. A jelek követhetők, jobbról halljuk az autópálya zúgását. Rövidesen meg is pillantjuk egy rétről, de jel nincs több. Négy-öten vagyunk, böngésszük a térképet, de hiába. Végre hátulról kiált valaki, arra menjünk. Jelet még sokáig nem találunk, de egyszer csak megvan. Aszfaltra érünk, haladunk. A Kinizsi kezdi megmutatni valódi arcát. Ami eddig volt az csak az ízelítő, a bemelegítés. Még itt is sok a túrázó, sokan indultak az idén. Van egy-kettő, aki sejti az utat, őket próbáljuk követni. Hirtelen letérünk az aszfaltról, magunktól soha nem vettük volna észre. Kutyát vezet valami állatkínzó. Később megint aszfalt, kísérők autói, a kutya a csomagtartóba repül. Mintha tehetne valamiről is. Sokáig aszfalt. A jel ritka, figyelni kell minden lehetséges letérőt. Végül balra le. Nagy kupac füstöl, talán szénégetés? Elemcsere, majd fel Somlyóvár felé. Hosszú emelkedő, megelőzünk egy végsőkig elcsigázott túrázót. A térkép a tetejére jelzi a kulcsosházat a ponttal. Túljutunk a csúcson, hol a ház? Követjük a jeleket, aztán a ház hirtelen felbukkan. Barátságos fények, tűz, 90 km. Bélyegzünk. 200-adikak vagyunk 800 indulóból. Valaki vizet kér és gyógyszert. Algopyrin van, a víz már elfogyott. A mezőny negyede haladt át, víz már nincs. Tovább. 12 km van hátra, szinte végig lefelé. Egyre nehezebb járni a vízhólyagokon, de most már menni kell. Egy csoportot követünk, majd hirtelen megtorpanok egy keresztút után. Miből gondolják ezek, hogy arra kell menni? Visszamegyünk jelet keresni, meg is van a másik úton. Jó ilyenkor a Petzl halogén fejlámpa. Kiabálunk, hogy forduljanak vissza. Elemcsere a másik lámpában. Merci már régóta nem szólt, én sem nagyon. "Fáj mindenem, de menni tudok és ez a lényeg" mondta egyszer egy ultrafutó. Én is ezzel próbálom Mercit vigasztalni. Néha ilyenkor rossz a lelkiismeretem, más hapsik vacsorázni meg a tengerpartra viszik a barátnőjüket, mi pedig itt küzdünk a sötét erdőben kilencven valahány kilométerrel a lábunkban. Kiérünk az erdőből, lassan világosodik. Úgy tűnik sosem lesz vége már. Eltesszük a lámpákat, keservesen haladunk. Szinte meglepetésszerűen érjük el az autópályát, aszfaltra térünk, azt képzelem ez már Szárligetre visz. 100 km felett kell legyünk. 100 és 102 között hatalmas a különbség. Egy nő ül az út szélén és egy férfi próbálja rábeszélni a felállásra. A válasz nem nagyon szép. Hirtelen megint bekanyarodunk egy erdei ösvényre és megkezdjük az utolsó mászást. Távoli kutyaugatást hallok. Ez már Szárliget, elérjük Szárligetet, újságolom örömmel. Merci nem hiszi. Ereszkedünk lefelé és amikor kibukkanunk az erdőből 200 méterre vagyunk a falutól. Olyant csináltunk ma, amit a legtöbb ember elképzelni sem bír, mondom Mercinek. Elszorul a torkom, olyan örömöt érzek. Most már ő is hiszi, hogy beérünk a célba, futni kezd. Mindjárt kel a nap. Elérjük a vasutat, végig az állomáson, át a vasút alatt és megpillantjuk az iskolát. Átvesszük a jelvényt és az oklevelet, levest eszünk a földön ülve, majd lefekszünk a kőre és alszunk, amíg indulni nem kell a vonatra.
Forrás: www.powerhiker.fw.hu