Pádis ördögi tündérarca

Régebben úgy fogalmaztam, hogy Pádis az a fajta maci figura egy világméretű játékbolt polcán, mely nagy, fekete gomb szemeivel csalogatóan néz rád, hogy érintsd meg - játssz vele, de az első óvatlan pillanatodban beléd harap és megtép, oly ártatlanul, amennyire csak egy medvecsapda éles fémfogaival felvértezett plüssállat figurától telik. Ez most is majdnem teljes egészében igaz lehetne, csak sajna időközben a rohanó világ ide is elért. De kezdjünk mindent az elején…

Hirtelen jött az elhatározás, hogy egy pár éve be nem fejezett Galbina-körnek fussunk neki újra. Gyors telefonos egyeztetés kedvenc szállásunkkal, és rögtön fixálódott is, hogy egy hetem van csapatot verbuválni a terv mellé, mert aztán teltház sok héten keresztül. A létszám aztán lassan épp hogy kitett egy autót, de nem bántuk, és lelkesen indultunk neki az 5órás útnak Romániába, Bihar gyöngyszemébe.

Pénteken, munka után startoltunk el pestről, végig esős, nyálkás időben haladtunk, mely a végállomáshoz közeledve kezdett alább hagyni. Amikor már Lazuri de Beiusnál ráfordultunk a Boga-katlanba vezető bekötőútra, hogy magunk mögött hagyjuk a térerőt és a modern világgal járó dolgokat, már itt-ott csillagokat is láttunk az éjjel 11órai égbolton. A katlanba vezető út sosem volt sztráda minőségű, de 2009-ben azért uniós pénzekből kicsit simítgattak rajta, és az addigi 15km/h utazó sebességet fel lehetett tornázni 40-50re (egy órányi zötykölődés helyett 20percnyi gurulás), de most mély, medvéknek is elég búvóhelyet nyújtó gödrök és a vízelvezetők kiásásából eredő sáros szántások boldogítottak... Errefele éjfél körülre járhat, de még Vasaskőújfalu (Pietroasa) határában dolgoznak az úton (állítólag az uniós pénzeket ellenőrizték, és semmit nem találtak az útban szabályosnak, ezért most lóhalálában dolgoznak rajta).

Flóra Panzió... a jól bevállt hadiszállásunk Pádison

Csigalassúsággal érünk be a katlanba, és fordulunk a szállásunk fele. Pár méterrel a ház előtt egy róka szalad át az autó előtt, mire gyorsan fékezek, hátha még az alj növényzetben megpillantjuk… de kapkodásunk felesleges volt, mivel a hosszúfarkú kb 2méterre szemezett velünk az út bal oldalán. Nem túl jó jel, egy ilyen állat ilyen barátkozós jelleme, így gyorsan becűgölködünk a házba, ahol szállásadóink még ébren várnak ránk. A Vuk téma felhozatalára hamar megtudjuk, hogy nem kell aggódnunk, lassan fél éve jár házról házra szegény, valamelyik állatkertből szökhetett, vagy inkább szöktethették és állatorvos is látta már. Plusz a medvék miatt sem kell aggódnunk, egy volt, de megbolondult, és kilőtték… hamar beindul fantáziám, miként is tehet ilyet egy medve: talán vérben forgó szemekkel, szája szélén finom habzó nyállal önnön magát fenyítve táncot lejtett a fennsík egyik mezején??

7órát mutat a mobilom, amit csak megszokásból nem kapcsoltam ki, hasznát másra úgy sem tudom most venni 2napig. Sanyiék is ébredeznek, csak Csilli húzza fejbúbjáig a takarót. Reggelizünk, miközben a napsütésben és a katlan sziklafalai közt alacsonyan áramló felhőcsíkokban gyönyörködünk. 9óra, mire mindannyian menetkészek vagyunk, és neki lódulunk autóval a fennsíkra vezető szerpentinnek. Rögtön az elején máris táblák algebrai csoportosulása figyelmeztet minket, hogy itt is komoly útépítések zajlanak (már csak a táblák mennyisége is figyelemre méltó), amibe hamar bele is futunk: munkagépek markolják és hordják az út széléről a sziklafalat, és magát az utat is. A fellazított, köves de főleg most mély sáros úton csak nagy lendülettel lehet haladni, próbálom is tartani azt, amiből itt-ott alig marad. Kettesnél nagyobb fokozatot nem nagyon próbáltam.

Bő félórásra sikeredik a küzdelem a fennsíkig, ahol végre sármentes úton gurulunk tovább Glavoi felé. A felvezető út mentén látott, néhol eszetlennek tűnő rombolás után itt szerencsére minden a régi…

Bezötykölődünk a fennsík egyik legkedveltebb pontjára, Glavoi-ba. Itt van sátrazásra kijelölt hely (de nincs wc, vagy fürdő, azért fizetni kell…), van iható forrás, van hegyimentő állomás, és van meseszép mező kacskaringózó patakkal kettészelve. Letesszük a kocsit, és innen már gyalogszerrel haladunk, egyelőre Csodavár irányába. A fél kmnyi dózer úton hangolódunk, majd a kisebb-nagyobb pocsolyákkal felpuhult erdei ösvényen folytatjuk.

az első mászás, és az első szurdok...

Pár perc és már kapaszkodunk is az első mászáson befele egy méternél nem szélesebb szurdokba. A nap ereje és a kaptató, a falak közé szorult párás levegőből minden maradék oxigént kiszorított, lihegünk is kutyákat meghazudtolóan, miközben patakokban folyik rólunk az izzadtság. Laposba érve rövid pihenőre meg is állunk, kis csoki szünetet tartani… pulzusunk visszaáll, izmaink bemelegedve.

Tovább mászunk a néhol lépcsős köves, néhol sártól ragadós ösvényen, míg elérjük a Porcika-zsombolyt. A hatalmas, 8-10 méter átmérőjű és 20-24 méter mély lyuk a hűvösebb „pincéből” felszálló párafelhőt eltekintve láthatatlanul lapul meg a bokrok és fák között. Tábla vagy korlát nem figyelmeztet, csak a sziklaszilárd, vagy jelen esetben a feneketlen mélységű mivoltában.

Rövid fotózás majd lefele bandukolunk tovább. Előre próbálom a csapatot felkészíteni a verítékes tényre, hogy ezen a meredek és persze hosszú oldalon vissza is kell majd másznunk. A párás levegő és az előző napok esői miatt fokozott óvatossággal lépdelünk a simára csiszolódott kövek között. Mindez Csillire maximálisan igaz, aki 6hetes fekvő gipsz levételét követő két hónapnyi gyógytornás rehabbal a háta mögött tart velünk.

Lassan egyre erősebben hallatszódik balunkon a mélyből felszűrődő víz moraja, mely főcélunk közeledtét jelzi. Az utolsó nagyobb lejtő előtt még egy utolsó pihenőt tartunk, majd bezuhanunk a szurdokba, ahol a patakot balra követve jutunk el a Galbina-kitörésig. A magas sziklafal tövében meghúzódó zöldes-kék tavacska tulajdonképpen a 900méterre fentebb, a Csodavár mélyében föld alá bújó patak felszínre törése. Az innen tovább hömpölygő víz hatalmas robajjal, az év milliók alatt a sziklába vágott keskeny szurdokban folytatja útját.

Az ösvény a kitörés fölötti apró kiszögelésen vezet át a túloldalra (rövid drótkötél segít), ezzel is ráhangolódunk az előttünk álló részekre. A hol közelebb, hol távolabb és mélyebben rohanó patak hangja mellett szinte állandó jelleggel csak kiabálva tudunk egymással beszélni, pedig most nincs is sok víz benne. Pár drótkötéllel segített ereszkedés után érkezünk meg jobbunkon egy hatalmas barlanghoz, melyben ismét elbújik a patak a fény elöl. Rövid kitérő erejére ide be is ereszkedünk, adrenalin injekció benyomva, pedig még csak most jön a java.

A túloldalon aztán elénk tárul a nap csúcspontja: a szurdok jobbján az Eminenciás-vízesés, ahogy a barlangból felszínre törő víz 8-9métert zuhan, és vele szemben a meredek szinte égig érő függőleges sziklafalon 3-4 méter magasan a víz felett végig húzódó drótkötél, melyen hamarosan végig kell mennünk…

Mire odaérünk, Sanyi már jó 50méterre benn lóg a kötélen, küzd is rendesen a fallal, hisz bár a kéznek van drótkötél, a lábnak nem marad más, mint a nyálkás, csupasz sziklafal, itt-ott kapaszkodásra alkalmassá kikopott gödröcskékkel. Már a „beszállás” sem egyszerű: lábunk alatt a hegy másik oldaláról ömlik a víz, a kövek csúsznak, és a drót magasan, elöl van.

Én is tépem a reményeim szerint jól a falba rögzített segédeszközt, fújtatva próbálok koncentrálni a feladatra, miközben a vízesés robaja mindent belep, pedig látom Sanyi valamit kiabál egy pihenőhelyről. Egy-egy megtalált nagyobb párkány, melyen stabilabban megvetheti magát az ember kész megváltás. Sajna a kondim nem százas, pillantgatok is sűrűn visszafele, Csilli és Zseti mit alkotnak. Szerencsére győzelemre állunk, apránként mindannyian átjutunk, becsületünkre váljék, meg is dicsérjük magunk egy-egy korty pálinkával.

Rövid szusszanásnyi idő után újra haladunk a patakból kiálló köveken és kidőlt fatörzseken. Mielőtt múlna az adrenalin szervezetünkből, egy sziklafal mögött újabb akadály vár minket. Jó 80fokos sáros fal, balján sziklapárkánnyal és drótkötéllel, tetején a sziklában hatalmas nagy lyukkal, melybe kezdhetünk is felkapaszkodni. A lyukban aztán a hirtelen hőmérsékletváltozástól ránk ül vastagon a pára. Pár méter után másik lyukon kukucskálunk, majd mászunk ki, hogy a túl oldalt ismét a patak szintjére ereszkedjünk egy másik drótkötél segítségével.

Pihenni csak épp, hogy megállunk, előttük egy kisebb falon láncok lógnak, alig a patak szintje felett. A feladat annyira ne legyen egyszerű, a beszálláshoz román-tesók elfelejtették a lábnak felrakni, ráadásul a fal görbül is… mit nekünk fal, mit nekünk drótkötél s annak hiánya, már bemelegedtünk annyira, hogy pillanatok alatt átjutunk ezen is.

Száz méternél sem lehet több innen már, és kinn állunk egy dózer út hajtűkanyarjában. A patak mély mederben, csupasz sziklák közt folytatja útját, de már nélkülünk, mivel ránk innentől kemény mászás vár, vissza a fennsíkra. Szerencsére a térkép van annyira pontatlan, hogy a Flóra-rétre felérve, két fulladás-közeli lélegzet vétel közt (erre fele is sokszor az ösvények nyílegyenesen mennek fel a hegynek, ha függőleges az, ha nem) kisebb pánikot okoz a nem talált sárga-kör jelzés, melyen vissza kellene jutnunk Glavoi-hoz.

Bújkálós sárga-jelzés

A tanakodás vége az, hogy haladunk tovább az eddigi jelzésen, majd kisebb kerülővel, de visszaérünk a kiindulási ponthoz. A rét túl felén aztán ránk talál a keresett jelzés jobbra fel a hegytetőnek… csak majdnem egy kilométerrel van a valóság a térképtől. Örömünk izzadságba folytjuk, ahogy a ránk boruló felhőben meredeken mászunk felfele. A látótávolság hozzávetőlegesen 30-40méter lehet, ráadásul mire felérünk a kitörés előtti pihenőhelyre az eső is elered.

Kapaszkodunk a hosszú oldalon a Porcika-zsombolyhoz, kabátunk kapucniján kopog az eső. Szerencsére nem viszi túlzásba az esést, és még a tető előtt el is áll. Megkönnyebbülve kezdünk neki a lefele vezető szakasznak, de sajna Csilli bokája és Sanyi térde már nem nagyon bírja… tempónk a „gyökkettőhöz” redukálódik. Mire a Csodavár fölötti sziklapárkányra érünk, már sötét van a fák között. Épp, hogy sejtelmesen még lelátni a közvetlenül az ösvény mellett bárminemű védőeszköz nélkül tátongó több száz méteres (!) mélységbe. Egy óvatlan lépés itt halálos lehet.

Lassan kiérünk a Glavoi előtti útra, az eső épp annyira és annyi időre ered el időközönként, hogy minden kő nyálkás és csúszós maradjon. A réten pár tábortűz fényében emberek néznek ránk érdeklődve, ahogy nagy sóhajtással beszállunk az autóba.

A szálláson aztán grillezésbe fogunk, sercegjen a hús, a hagyma… Időközben róka koma is megjelenik párszor egy-egy darab húsért. Éjjel fél tizenegy, de kit érdekel, a világ legfinomabb vacsorájának ülünk neki, majd egy-egy pohár vörösbor mellett kiüt minket a fáradtság.

Reggel 8óra. Úgy érzem, mintha ugyan abban a pózban ébrednék, mint ahogy lefeküdtem. Úgy látszik a többiek is kiütve még, nagy a csend. Lassan ébredezünk, majd reggelizünk… fenséges a másnapos hideg grillhús.

Számba veszem a társaságot: négyből össze tudunk rakni talán három teljes, de inkább 2 és fél harcra kész embert, így kurtítok a programon. Ismét felautókázunk a fennsíkra, és megnézünk a világviszonylatban is egyedülálló karszt-jelenséget, a Csodavárt. Azt hiszem elég lesz ennyi most.

Vasárnap ellenére a sárban ma is dolgoznak nagy erőkkel, így nem faragunk a menetidőn. Mire az ösvényhez érünk mind Csilli, mind Sanya jelzik, lábuk köszöni, de nem tartana velünk, így Zsetivel kettesben ereszkedünk le a barlang szájához. Ahhoz a szájhoz, melybe karc nélkül betolhatnánk egy 10 emeletes panelt, bár ezen tény bizonyításának kivitelezésén még agyalni kell…

na most, hogy is kell használni a fotosópot? ez itt Csodavár, melynek száján egy 10emeletes ház - most kéretik ezt elképzelni - karcolás nélkül betolható... már ha vagy elég erős... és már ha ha lennél olyan hülye, hogy elhozzz ide egy 10emeletes házat... már ha...

Jobbunkon szoba méretű kövek között az a patak dübörög, melyet tegnapi nap a szurdokban felszínre törése után követtünk. A barlanghoz érve aztán nyaktörő fejemelgetés közepette méregetjük a mennyezetet, miközben plusz réteget húzunk a mélyből érkező hűs hatására. Kezdetnek egy 8-10méternyi csúszós sziklafalon ereszkedünk le egy drótkötél segítségével, majd pár sziklatömb átmászása és benn is vagyunk a kb 70méter magas és kb 20méter széles előszobában. Jobbunkon kisebb, mindössze kb 15méteres nyíláson kilátunk a szomszédos katlan szélén meredező fenyvesekre, balunkon fehérre habosodott patak bújik a mélybe, előttünk pedig a megfoghatatlan feketeség és egy jó 3méter mély sziklapárkány.

Alízok vagyunk Csodaország kapujában, hisz ahhoz, hogy innen tovább jussunk, hogy ténylegesen bejussunk Csodaországba, össze kell mennünk (vagy repülnünk kell). Itt ugyan sem varázsital, sem megkergült nyúl nincs (bár ha lenne, lehet, hogy a megbolondult medve sorsára jutna), csak egy a turisták 90-95%-a által nem ismert „titkos” lejáró. Első itt jártaim egyikén volt szerencsém magyar barlangászokkal beszélgetni, akik segítettek lejutni itt, és most is erősíti Zseti ezt a szabályt, míg meg nem mutatom, nem látja Ő sem az utat…

Pár perc, és már az örök sötétséggel körülvéve ugrálunk kőről kőre a patak felett, mely széltében faltól-falig ér. A beltér magassága előbb olyan 10 méterre zsugorodik, majd 40méter körülire nő. A víz robaja mellett szinte alig lehet egymással kommunikálni. Zseti arcán olyan vigyor csillan fel a lámpa fényénél, amit leírni szinte lehetetlen.

A fény hiányának köszönhetően a sziklákon nincs alga, így cseppet sem csúsznak, ami jól is jön, a néhol 1-1,5méteres ugrások érkezőinél. A sötétben nem tudnám megmondani mennyit haladunk, amikor előttünk fény sejlik egy hatalmas fal mögött. Még pár ugrás és meg is pillantjuk a közel 60méter magasból, egy sziklaablakon keresztül a mélybe fúródó fénydárdát. Olyan ez, mint egy elveszett világ. Még most is, sokadik alkalommal feláll a szőr a hátamon, amikor ideérünk.

az elveszett-világ c. film akár itt is játszódhatott volna

Ámulunk fejünket tekergetve a hatalmas beltérbe szűrődő gyenge napfény közepén állva. Fotózkodunk majd mutatom is a legtöbb bátorságot és merészséget igénylő részt: egy kisebb vízesést kell le tudnunk úgy, hogy két méretes szikla fekszik egymástól közel másfél-két méternyi távolságra, köztük a hasonló méretű mélybe zuhanó patak.

Megyek előre… nem csúsznak a kövek-nem csúsznak a kövek mondogatom. Nagy levegő majd ugrok. Pár perccel később érkezik Zseti is, gond nélkül. A barlang kicsit kanyarodik innen. Két sráccal találkozunk szembe, kiabálós beszélgetésbe elegyedünk velük. Egyrészt kiderül, nem találták a leutat ezért lejöttek a másik végén, más részt egyikük Amerikából érkezett. Tuti kirándulás.

Még pár perc és a kijáratot jelentő omladékos fal előtt állunk. A patak innen kevésbé barátságos arcát mutatja, elkelne egy búvárruha, vagy egy gumicsónak. Még fotózunk párat, majd neki esünk a napvilágnak. Kinn meleg és szúró napsütés vág arcon minket. Egy rövid csoki bevitel, és egy rétegtől való megszabadulás után sétálunk is visszafele a többiekhez. Először a Tátrához hasonló köves szakasz vár ránk, majd egy kisebb gerincről kell elfuserált lépcsőn leereszkedni a barlang főbejárata elé, ahonnan már ismerős az út Glavoi-ig.

A mezőn a napfényben heverészőkhöz csapódunk kicsit, de időnk nem túl sok, ha nem akarunk túlságosan az éjszakába nyúlóan hazaérni. A szálláson még felkajáljuk a maradék grillhúsokat, pakolunk, és neki indulunk a hazaútnak…

A túráról készült összes fotó és más túrabeszámolók: Klikk ide!

Háttérinfók
A turista utak minősége, a természet vadsága és érintetlensége, valamint a lakott területek távolsága miatt, a kellő óvatosság ellenére is mindig legyen nálunk jól feltöltött mobiltelefon, hisz bár térerőt beszélgetésre csak nehezen találunk, egy SMS elküldésére elég sok helyen akad. Nem árt, ha szállásadónk, vagy olyan, aki szállásunkon marad, tud túránk útvonaláról. Ha nagy bajba jutunk, hívjuk a Bihari hegyimentőket a 0040-259-982 vagy 0725-826-668 telefonszámokon!

Térképet hazai nagyobb boltokban is kaphatunk. A térkép részletes, viszonylag jó használható, de ne lepődjünk meg, ha pár dolog nem fedi a valóságot. Tapasztalat, hogy a dózer utak gond nélkül, az ösvények közül pedig a Glavoi, Pádis és Varasó környéki kör-alakú jelzéssel ellátott utak jól járhatók, de még ezen részeken is sok a kidőlt fa, vagy a nehezebben teljesíthető szakasz.

Pádis nagyon egyszerűen elérhető. Ártánd vagy Gyula átkelő helyeinket használva, a határtól kb 1.5-2 óra alatt kinn lehetünk. A 76-os főúton haladva Déva fele, majd Lazuri de Beius-nál Pietroasa fele fordulva be a hegyek közé még 12-14km Boga, a fennsík lábánál. A katlanban számos helyen meg tudunk szállni, igen széles ár-minőség arányban. A fennsíkon lehetőség van a fél-vadkempingezésre (nincs áram – wc – tusoló, de van helyár), vagy Pádison alhatunk faházakban, és a most épülő motelekben, illetve a hegy lábánál, Bogán több panzióban is.

Étel, ital: Bogán, egyelőre, csak folyékony ételeket tudunk beszerezni. Pietroasa (Vasaskőfalu) a legközelebbi település, mely kisbolttal rendelkezik. Ez kb1órányi útra fekszik Bogától. Az itt található boltban ma már a CD-től a kenyérig mindent kaphatunk. Érdemes a több napos túrákat úgy tervezni, hogy ne legyen szükség ide kijönni, mert tapasztalat az, nem jut rá idő. Az élelmiszer és ital árak a magyarországi mércéhez mérten alacsonyabbak, még a fennsíkon található kevés turista kiszolgáló egységekben is.

Étkezés: Bogán és a fennsíkon nem igazán találunk étkezési lehetőségeket. Fenn, Varasó-menedékháznál tudunk lángost, Pádison és Glavoi-nál csokikat, kekszeket vásárolni, míg lenn a faluban egy étterem található. Emiatt érdemes úgy készülni, hogy a szálláson grillezel, vagy tűzön főzöl valamit, ami olcsóbb is.